Zsuci története

…előzmények

Csipi-csupi-csoda-Marcipán érkezése

Az előző történetemet (Örök optimista története) két nappal az ötödik inszemináció után írtam. Akkor nagyon optimistán vártam, hogy kiderüljön, hogy sikerrel jártunk-e. Pár nappal az inszem után az egyik barátnőm küldött egy linket, amelyben arról volt szó, hogy terhességi teszteket lehet ingyen tesztelni. Éltem is a lehetőséggel és folyamatosan kezdtem tesztelgetni. Az első pár darab negatív lett, de egy idő után átváltott pozitívba. Érdekes volt látni, ahogy erősödik az a második csík, aztán megbizonyosodtunk vérvétellel is a pozitív eredményről, végül eljutottunk az első ultrahangig, ahol egy 3 mm-es petezsákot láthattunk.

Sajnos nem sokáig örülhettünk, mert pár nappal később a munkahelyemen elkezdett görcsölni a pocim. Gyorsan bevettem egy Magne B6-ot, de mire hazaértem és elmentem wc-re, láttam, hogy kicsit véres a bugyim. Nem pirosan, csak barnán. Rögtön rohantunk be a klinikára, de a dokival nem találkoztunk, így felhívtuk telefonon. Azt tanácsolta, hogy igyam a magnézium pezsgőtablettát, egyem a Magne B6-ot, duplázzam meg a progit, és feküdjek. Ha nagyon görcsölök, igyak meg egy kis konyakot! Ha elkezdenék jobban görcsölni, vagy vérezni, akkor menjek be a klinikára, de már úgy, hogy vigyek magammal pakkot is, mert akkor már biztos benn kell maradnom.
Aztán este mégiscsak a klinikán kötöttünk ki, mert bár nem véreztem, de a görcsök nem akartak elmúlni. A csomagokat direkt a kocsiban hagytuk babonából. Az ügyeletes doktornő először megvizsgált kézzel, ami rettenetesen fájt, és azt mondta, hogy ez még nem vérzés, és a méhem is terhességnek megfelelő, a méhszájam sincs nyitva! Aztán megcsinálta a papírmunkát, és másnapra visszarendelt uh-ra. Azt hiszem, kicsit megnyugtatott a dokinő, de amikor kijöttem a rendelőből, és elindultunk haza, a lépcsőn majdnem elájultam, annyira megfájdult a hasam. Alig vártam, hogy itthon legyünk, bedőltem az ágyba és elaludtam. Reggel, amikor felkeltem, rögtön mentem wc-re és vizsgáltam a bugyimat, de szerencsére teljesen fehér volt a betétem. Így egy nagy kő esett le a szívemről, viszont dolgom végeztével benéztem a wc-be és egy kb. 2-3 centis szövetdarabot láttam. Na, ettől teljesen beparáztam! Gyorsan hívtam a klinikát, és azt mondta az asszisztens, hogy azonnal menjek be. Ahogy beértem, rögtön küldtek ultrahangra, ahol semmit sem láttak a méhemben! Mivel a monitorra nem láttam rá, és egyébként is derült égből villámcsapásként ért a hír, hirtelen nem is tudtam gondolkodni. Amikor az eredménnyel visszamentem a dokimhoz, akkor azzal fogadott, hogy valószínűleg elvetéltem, de a biztonság kedvéért vesznek tőlem vért, megnézik a hcg szintet és másnap reggel jelenjek meg a klinikán, mert műtéttel befejezik a vetélést. Nagyon nehéz volt az a délután, de arra gondoltam, hogy biztos rosszul nézték meg az ultrahangon, és ott van az a babó, csak elbújt, és a másnapi hcg eredmény ezt be fogja bizonyítani.
Másnap reggel kiderült, hogy a vérvétel eredménye nemhogy nincs még meg, de még csak most küldték el kielemzésre. Ráadásul nem volt rajta a papíromon, hogy a doki még egy ultrahangot akar, úgyhogy elkezdtek telefonálgatni, és az ultrahangon azt mondták, hogy mivel tegnap volt az előző, nem csinálnak másikat, majd csak egy hét múlva, mert tegnapról úgysem változott semmit a helyzet. Erre én kijelentettem, hogy akkor én meg nem fekszem be! Erre azt mondták, hogy a docens megvizsgál. Ez meg is történt, azt mondta, hogy már nem vagyok terhes, egyébként is miből gondoltam, hogy az vagyok? Mondom, hogy a múlt héten ott volt a petezsák, meg előző héten 61 volt a hcg-m. Erre ő: a 61 az semmi, az még csak biokémiai terhesség… Azt mondta pisiljek egyet, megnézik a vizelettesztet… Azt mondták, hogy negatív, erre hallom a háttérből, hogy felesleges megvárni a vérvétel eredményét, úgyse lesz 16-nál több a hcg-m. Marha jól esett!
Mondtam, hogy azért én szeretném megvárni! Felküldtek az osztályra, de szerencsére összefutottam a dokim asszisztensével, akinek mondtam, hogy mi a helyzet. Mondta, hogy az osztályon is szóljak az ultrahang miatt, hogy azt mondta a doki, hogy kér még egyet. Felmentem, mondtam a nővérkének, ő meg kiakadt, hogy egy ultrahang alapján soha nem szokták befejezni a terhességet! Úgyhogy rögtön elkezdett intézkedni. 11-kor végülis soron kívül megcsinálták. Nagyon alaposak voltak, és én is láttam a monitort. Tényleg nem volt semmi, és a nyh is már csak 4 mm volt. Aztán visszamentem a dokim asszisztenséhez, aki ránézett a leletre és megnézte nekem a hcg-t is (közben meglett az eredmény), 11 lett.

Úgyhogy visszamentem az osztályra, átöltöztem és vártam a sorsomat. Csak 1-kor szóltak, hogy mehetek a műtőbe, ráadásul ott is várnom kellett a műtő előtt még háromnegyed órát. Végre bekerültem és elkezdték… A következő kép az volt, hogy iszonyatosan fáj a hasam. Az első kérdésem az volt, hogy még előtte vagyok? De mondták, hogy már túl vagyok rajta. Akkor kértem valami fájdalomcsillapítót, de mondták, hogy nem tudnak adni. Ekkor elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira fájt, és akkor az egyik nő megkönyörült rajtam és nyomott valamit a vénámba. Elég lassan kezdett hatni (vagy csak rossz volt az időérzékem), mert amikor a következő nő arra járt, és látta, hogy sírok, megkérdezte, hogy mi a baj. Mondtam, hogy nagyon fáj a hasam. Azt mondta, hogy intézkedik, de visszajött, és mondta, hogy már kaptam valamit, lassan körbefutja a testemen, és jobb lesz. Valami olyasmit is mondott, hogy lehet, hogy a lelkem miatt érzem ennyire a testi fájdalmat. 3 előtt nem sokkal vittek vissza az osztályra, és 6 után már haza is engedtek. A doki azt mondta, hogy nagyon szépen kiürültem, alig volt valami, amit kaparni kellett (hú, de nagyon csúnya szó!). Azt mondta, hogy 3 hétig kerüljem az F betűs dolgokat (fürdés, férj…;-))))), aztán két mensi, és folytatjuk az inszeminációt januárban!

A sors egy kicsit másképp hozta…

Igaz, hogy nem vártuk ki a három hetet, kb. másfél hét után újra a régi életünket éltük. Közben nekem voltak nagyon rossz időszakaim, rendszeresen jöttek kisebb-nagyobb sírógörcsök, úgy éreztem, hogy nem tudom feldolgozni a veszteséget. Minden hétfőn arra gondoltam, hogy egy-két-három héttel ezelőtt még minden rendben volt, szerdánként eszembe jutott, hogy ilyenkor mentem ultrahangra, ilyenkor kaptam az altatót, ilyenkor toltak ki a műtőből, stb. Nem tudtam elszakadni tőle, de ez az idő rövidsége miatt csoda is lett volna, ha sikerül. Majdnem három héttel a műtét után, amikor wc-re mentem, tojásfehérje váladékot fedeztem fel. Nekem ilyen előtte még sose volt, úgyhogy gyorsan csináltam egy LH tesztet, ami halványan lett csak pozitív. Mint tudjuk, az LH-nál ugyanolyan erősnek kell lennie a második csíknak is, így én azt hittem, hogy már halványul és már túl vagyok a peteérésen. Azért csak megcsináltam másnap is a tesztet, ami erősebb lett. Aztán jött a hó vége… amikor is kezdtem kicsit gyanúsnak találni magam. A legfeltűnőbb jel az volt, hogy minden éjjel fel kellett kelnem pisilni. Vettem is egy terhességi tesztet, és másnap reggel megcsináltam. Nem volt túl meggyőző, de azért látható volt rajta a második csík halványan. Egész nap a fellegekben jártam, és a Kalán néni zenéjét énekeltem magamban: csipi-csipi-csipi-csupi-csupi csodák… :) Természetesen most sem álltam meg a teszteléssel, és kétnaponta ismételtem, mivel rendesen feltankoltam, ráadásul az érzékenyebb fajtából.
Aztán pár nap múlva elmentem egy vérvételre. A doki asszisztensével már az alagsorban összefutottam, aki csodálkozva nézett rám, hogy mit keresek itt… Amikor elmondtam, hogy mi járatban vagyok, tágra meresztette a szemét, és vigyorgott mint a tejbetök! Levették a vért, aminek délután lett meg az eredmény: 81 lett a hcg, ami több, mint a múltkor ilyenkor, és a doki szerint 12-14 napos terhességnek felel meg. Azt mondta, hogy nem a legszerencsésebb, hogy ilyen gyorsan, de remélhetőleg nem lesz semmi gond, ha ennyire jönni akart a baba… Nem egészen egy hét múlva mentem a következőre. Alig vártam, hogy délután legyen, hogy megtudjam, hogy mennyit emelkedett a hcg… Alig hittem el, amikor mondta a doki, hogy 760!!!! Ennyire tényleg nem számítottam, és megbeszéltük, hogy három nap múlva mehetek uh-ra…

Nagyon lassan vánszorgott az idő, de eljött a péntek, és újra a klinikán voltam. Viszonylag gyorsan végeztem, és ott is megnyugtatóbb híreket kaptam, mint az előző alkalommal. Már most majdnem 8 mm-es volt a petezsák.
Ahogy az eleje ilyen fantasztikusan indult, ugyanilyen csodálatos és problémamentes volt a várandósságom negyven hete, tele várakozással, izgalommal, tervezgetéssel. Augusztus 20-a volt az előrelátható nagy nap.
Augusztus 19-én be kellett vonulnom a kórházba, hogy szem előtt legyek. Nagyon nem akartam menni, mert úgy gondoltam, hogy itthonról is be tudok járni a vizsgálatokra, de most már nagyon nem bánom, hogy mégis megtettem. Érdekes volt úgy elindulni itthonról, hogy tudtam, hogy már csak hármasban fogunk legközelebb hazajönni. Sajnos a délelőtti ctg-n már nem volt túl aktív Marci, csak kétszer produkált mocorgást (azt is csak „unszolásra”) és a szívhangja is elég alacsony volt. Ezért a doki azt javasolta, hogy ismételjük meg a ctg-t délután. A doki is megvizsgált és még mindig teljesen zárt voltam. Napközben elég gyakran éreztem haskeményedéseket, viszont Marci mocorgását szinte egyáltalán nem. A délutáni ctg-n már a férjem is mellettem volt és már voltak fájásaim, de ezek csak jósló fájások voltak, bár azt mondta a nővér, hogy ezek is képesek tágítani. Ctg alatt viszont mindketten nagyon megijedtünk, amikor elkezdett esni Marci szívhangja. Egyre csökkent a szám, már 100 alatt járt, ekkor Bernát gyorsan felugrott, és elrohant szólni a nővérnek, aki a dokimmal együtt tért vissza. Szerencsére csak 90-ig csökkent a pulzusa, aztán szép lassan elkezdett emelkedni, de akkor is nagyon megijedtünk, ráadásul a doki szerint nagyon beszűkültnek látszik ez a szívhang, úgyhogy azt mondta, hogy megvizsgál. Megállapította, hogy már egyujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy le kellene mennem megfigyelésre a szülőszobára, ahol órákon keresztül figyelték a ctg-n Marci szívverését. Este 9-ig ott voltam, és mivel nem történt továbbra sem semmi változás (nem tágultam tovább, a fájásaim nem voltak rendszeresek, viszont Marci szívhangja továbbra sem volt túl jó), ezért a doki javaslatára úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a császárnak, mert a normál szülésnek semmi jele, és inkább nem kockáztatjuk, hogy még egyszer előforduljon olyan, mint délután. Az előkészítés nagyon gyorsan történt, sok-sok ember tüsténkedett körülöttem, és mindenki nagyon-nagyon kedves volt. A műtőbe a férjem nem jöhetett be, ő a szomszéd szülőszobában várta, hogy bevigyék hozzá Marcit. A doki kérdezte, hogy altatásban, vagy érzéstelenítésben szeretném, de mivel szerettem volna ébren lenni, ezért a spinális érzéstelenítés mellett döntöttem. Az érzéstelenítő nagyon gyorsan elkezdett hatni, nem is éreztem, amikor feltették a katétert, és csak onnan tudtam, hogy elkezdődött a műtét, hogy mondták. Folyamatosan tájékoztattak, hogy most éppen mit csinálnak, mit kell, hogy érezzek, mit nem szabad éreznem és mi meddig fog tartani. A kezdéshez képest, kb. 2-3 percen belül, 21.34-kor már meg is hallottam Marci sírását, ami hihetetlen élmény volt. Akkor mondták, hogy ha oldalra fordítom a fejem, akkor látni fogom, ahogy elviszik mellettem. És tényleg: igaz csak pár pillanat volt, de láttam, ahogy a kis véres buksijával, magzatmázas testével elviszik a szomszéd szobába, amit egy nyitott ajtó választott el tőlünk, így a tisztogatása alatt végig hallottam a sírását, ami olyan igazi, férfias, erőteljes bömbölés volt. Most is bőgök, ha visszagondolok erre. Ezután betekerték egy lepedőbe, és odahozták a fejem mellé. Mivel a jobb kezem le volt kötözve, a bal kezemben meg benne volt a kanül és nem nagyon tudtam mozdítani, elég nehéz volt megsimogatni, de azért kicsit csak sikerült, meg puszit is tudtam neki adni a buksijára, és ettől, meg hogy beszéltem hozzá, rögtön abbahagyta a sírást. Sajnos ez sem tartott örökké, mert nekik további tennivalójuk volt Marcival, miközben engem már kezdtek összevarrni, így Őt átvitték a szülőszobába, ahol az Apukája már várta. Amíg rendbetették, meg lemérték, azalatt Apuci végig ott lehetett és fényképezhetett, videózhatott, majd miután velem is végeztek, a folyosón volt még egy villámtalálkozásunk, ami annyiból állt, hogy adtam megint egy puszit Marci buksijára, és kaptam egyet a férjemtől. Ezután engem betoltak az intenzívre, Marci a csecsemőosztályra került, a párom pedig hazament. Még éjjel felhívtam a férjem, mert semmit sem tudtam Marciról, így kiderült számomra is, hogy 51 cm, 3190 gramm és van egy pici haja. Azt, hogy tündéri, abból az együtt töltött pár másodpercből is láttam!

:-)

Az intenzíven szerda délig voltam, ahol eleinte nagyon szédültem, hányingerem volt, nem is tudtam kikelni az ágyból, de amikor megtudtam, hogy felszabadult egy egyágyas szoba, és mehetek, rögtön erőre kaptam. “Kiugrottam” az ágyból, az egyik nővérke segítségével lezuhanyoztam, majd egy óra után már el is foglaltam a szobát, a férjem pedig amint megérkezett felhozta Marcit. Az, hogy egyágyas szobában voltam, baromi nagy segítség volt, mert a férjem egész nap benn volt velünk, és mindenben segített. Azt hiszem, hogy egyedül nem tudtam volna ezt megoldani, ráadásul hihetetlen élmény volt, hogy az első napokat hármasban tölthettük.
Azóta már eltelt fél év, és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy Marci nagyon szépen fejlődik. Továbbra is felfoghatatlan számomra, hogy ilyen szerencsések vagyunk, hogy megadatott nekünk ez a csipi-csupi csoda, hogy részesei lehetünk a mindennapjainak, hogy mellettünk válik azzá amivé.  És természetesen ő a legszebb, a legtündéribb és a legügyesebb a világon! Legalábbis számunkra! ;-)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com