Verona története

2003. végén elhatároztuk a párommal, hogy gyermekünk lesz. Aztán még szedtem a gyógyszert pár hónapig, nehogy március előtt terhes legyek, mert akkor még a 2004-es fizum alapján kapnék gyedet, ami kevés lett volna. Nevetséges. Ebből is látszik, mennyire rágörcsöltem már az időpontra is, ami eleve egy hülyeség. Így 2004. márciusában abbahagytam a fogamzásgátló szedését. A melóhelyet is utáltam már, közben építkeztünk, a ház zabálta a pénzünket, újabb és újabb kölcsönöket kellett felvenni.

Szóval abbahagytam a gyógyszert, és vártam, hogy terhes maradjak. Jöttek is a terhességi tünetek. Éhes voltam, fájt a mellem, puffadt a hasam. Csináltam sorra a teszteket, mert a menszeszem 40 és 60 nap között váltakozott. Zsíros volt a bőröm, a hajam, jöttek a pattanások, nőtt a szőr a hasamon, az arcomon, hullott a hajam (érdekes módon a fejtetőn), és kezdtem hízni még jobban. Barnáztam félidőben, menszesz előtt, néha utána, nem kerestem benne rendszert. Tini koromban azt se gondoltam, hogy ez rossz. Egyik üzemorvosi vizsgálatkor kiderült, hogy a koleszterinem 9,2. Rettentő ideges voltam a melóhely miatt, a lakás miatt, a baba miatt, minden miatt. Inkább depresszió volt, nem is idegesség. A fogamzásgátló szedése alatt, és előtte is megvolt a legtöbb tünet, de jól kezelhető volt, vagy könnyebb volt félresöpörni. Ahogy azonban abbahagytam, nagyon eldurvult a helyzet.

Augusztusban bejelentkeztünk a Bolgárkerék utcába, ahol egészséges pároknak tartanak egy kis eligazítást az egészséges gyermekvállalásról. Igazából tudtam, hogy azért megyünk, hogy végre valaki orvoshoz irányítson. A nőgyógyászomhoz nem is fordultam, tudtam, hogy tőle nem várhatok segítséget, attól bonyolultabb a helyzet, minthogy ő kezelni tudná. A védőnő rögtön kért időpontot a “meddőségi szakemberükhöz”, mikor mondtam, hogy két hónapja nem menstruálok, de terhes sem vagyok. Akkor már javában nézegettem az interneten, hogy mitől vagyok szőrös, ideges, mitől hízom, és mitől van barnás menzeszem, ha van egyáltalán. Már akkor ráakadtam a PCOS-re, imádkoztam, hogy nehogy az legyen. A doki az első találkozáskor azt mondta, várjak még, hátha előbb-utóbb megjön. Időpontot se mondott, mikor menjek vissza, teltek a hetek. Szeptemberben újra próbálkoztam nála, bár látszott, hogy utál ott rendelni, és a háta közepére se kívánja ezt az “ingyenrendelést”. Akkor írt fel Norcolutot, hogy meghozzuk a mensit, majd mikor “megjött”, csináltatott hormonvizsgálatot egy olyan ciklusban, amikor 14 napig barnáztam a Norcoluttól. Mindegy. A párom kiskatonáit is megvizsgálták, természetesen tökéletesek. Kaptam három havi Clostilbegytet, hogy kezelgessem magam. Akkor még ezt se vettem komolyan (én kis naiv), szépen visszajártam, félidőben megnéztük a tüszőket, nem hagytam magam. Idő közben a hormonvizsgálat eredményei is megérkeztek. A második kezelőlapom bal felső sarkára rábiggyesztette a doktor úr, hogy PCO. Semmit nem mondott, én kérdeztem rá, hogy akkor az??? Bőgtem. Igen, PCO, de csak a bal petefészkemben. Jött három méregdrága hónap Puregonos hormonkúra. November, december, január. Egy félbe is szakadt, mert a doktor úr elment síelni. Persze egyre nagyobb adagok kellettek, a végén már olyan 30-40.000 Ft-os adagnál tartottunk. Nem baj. Tovább híztam, görcsöltem a hatalmas adagoktól, tüszőm alig érett. Apa hősiesen szurkálta a hasamba a tűt, összebújtunk, mikor kellett, persze szigorúan kispárnával a popó alatt, és reggelig fel se kelni. Még örültem is, milyen modern, felvilágosult dokit találtam, mert közben olvastam a neten, hogy a Puregon tollat nemrég alkalmazzák a meddőségi kezelésben.

Akkor már jócskán 70 kiló felett voltam. (158 cm magas/mély vagyok.) Utáltam az embereket, a reggeleket, a nappalokat, az éjszakákat, a páromat, a főnökeimet, a terhes nőket, az orvosokat, mindenkit. A ház se készült, minden rossz volt.

Akkoriban találtam rá a Babaneten néhány sorstársamra, akik már szépen kiművelték magukat PCOS tekintetében, és eljutottak oda, hogy összefoglaltak mindent, amit ők összeszedtek magyar és külföldi honlapokról, és dühösen terjesztették is szerencsémre, amennyire lehetett, mert sajnos sok nő van úgy vele, hogy a doki az Isten, és másnak nem hisz. Kicsit el kellett merülni a dolgokban, hogy legyen választásom. Nem akarom a lányokat sztárolni, de nélkülük aligha jutok el a metforminhoz, és a Kaáli Intézethez. Még akkor is vacilláltam egy másik meddőségi centrum és a Kaáli között, a pénz miatt. Végül úgy döntöttem, inkább áldozok némi pénzt, és talán jobban odafigyelnek rám, másrészt meg a többi intézetben is kell fizetni, csak ki kell találni a dokik gondolatát. Akkor meg nem mindegy? No meg máshol fel sem írták volna a metformint.

2005. márciusában voltunk először konzultáción a Kaáliban, és rövid idő múlva már szedtem az Adimetet. Olyan volt, mintha egy kút legmélyéről húztak volna vissza. A konzultáción kívül nem is fizettünk másért. A cukorterhelést is ingyen csináltattam a kerületi rendelőben, ami egyáltalán nem lett kiugróan magas. Valószínűleg, ha inzulint néztek volna, az már mutatna valamit. A korábbi hormoneredményeket, és apa vizsgálatát is elfogadta az orvosom, aki tökéletesen tájékoztatott mindenről, és szerencsémre azonnal ajánlotta az Adimetet. Tudtam, hogy le fogok fogyni, és ez lesz az első és legfontosabb lépés a baba felé. Amióta az eszemet tudom, fogyókúráztam, de igazából sosem tudtam lefogyni. Ha sikerült is, rettenetes vitaminhiányom, és rosszulléteim voltak az éhezéstől. Most teljesen másba fogtam. Az Adimet mellett a GI diétát kezdtem alkalmazni. Szerintem PCOS-oknak ez a legjobb. Sokat segített, hogy eleinte a gyógyszer mellett nem is kívántam annyi kaját, és főleg az édességtől ment el a kedvem. Mintha valamiféle szénhidrátfüggőségtől szabadultam volna meg. Igyekeztem mozogni is. Szedtem vitaminokat, immunerősítő bogyókat, ittam gyógyteákat, mindig kipróbáltam valamit. Pontosan dokumentáltam minden hónapot, figyeltem magam, és hónapról hónapra éreztem a javulást. Múlt a barnázás, rendes 2-3-4 napos menzeszem lett, ami azelőtt talán soha. Még a hasam sem görcsölt annyira, mint régen. Sosem voltak rendes ciklusaim tinédzser korom óta, de most szépen beállat 31-33 napra. Eddig sosem értettem, miért javasolják a tini lányoknak, hogy vezessenek menzesz-naptárat, most már megértettem. Hamarabb kiderülhetett volna talán ez az egész, ha korábban kapcsolok. De hát mindig azt hittem, hogy normális a 40-50 napos ciklus, a barnázás, a szörnyű görcsölés.

A nyár elején valamikor egy átjárhatósági vizsgálatot is megcsinált az orvosom, hogy tudjuk, ez lehet-e probléma. Mindkét petevezetőm átjárható, mint kiderült. Egyre jobban hittem benne, hogy javulni fognak a dolgok. Reménykedtem minden hónapban.

Előfordult, hogy más orvost is megkérdeztem a dologról a neten, és sajnos nem volt jó véleménye a metforminról, mert még nincs igazolva a hatása …. Stb. És hány nőnek ad tanácsot ez az orvos…

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy közben új feladatokat kaptam a munkahelyemen, amitől jobban éreztem magam, elkészült a lakás, és sikerült eladni, amitől nagyon megkönnyebbültem. Kezdett minden jól alakulni. Jól éreztem magam a bőrömben.

A fogyás persze nem ment egyik napról a másikra. Az első négy hónapban egy dekát se fogytam a mérleg szerint, de éreztem, hogy valami átrendeződik bennem. Aztán egy nyár végi esküvőre már elég jól néztem ki, és az önbizalmam is nőtt. Karácsonyra már majd nyolc kiló lement, aztán még kettő.

A teszteket persze csináltam minden hónapban, de egyre jobban be tudtam azonosítani, van-e peteérésem, mikor kell megjönnie. A bal petefészkem tényleg rosszabbul működik, a ciklusok is hosszabbak azokban a hónapokban. A jobbos hónapokban kicsit jobban reménykedtem mindig. November végén az egyik teszt pozitív lett. Halványan, de pozitív. Rohantam a Kaáliba vérvételre, hogy biztos legyek benne. Röpködtem, boldog voltam, el se tudtam képzelni, hogy baj lehet. Biokémiai terhesség volt. Borzasztó érzés volt, de örültem, hogy egyáltalán már képes vagyok teherbe esni spontán. Egy vérzéssel eltávozott a baba a 29. születésnapomon, amikor a Harry Potter-t néztük a moziban.

A párom végig tudta, hogy sikerrel fogunk járni. Teljesen az ellentétem ilyen szempontból. Mindenben támogatott, és ha vígasztalt, mélyen hitte, hogy meg fog oldódni ez az egész. Mostanában többet hallgatok rá. De azért kellett az Adimet, a diéta, kellett, hogy jobban érezzem magam.

A biokémiai terhesség után kihagytunk egy hónapot. Nem is bántam, tudtam, hogy a jobb oldalam erősebb. Akkor kezdtük az inszeminációkat. Az orvos rám bízta, mikor kezdjük. Márciusban azt mondta, adjunk 3-4 hónapot az Adimetnek, míg hatni kezd. Én éreztem, hogy kell több is. Le akartam fogyni, rendbe akartam tenni az életemet, tudtam, hogy erre van szükségünk. Bulizni jártunk, anyagilag talpra álltunk, kicsit elengedtem magam. Már a munkahelyemet sem vettem olyan komolyan, mint korábban. Úgy érzem türelmet tanultam, és némi alázatot az élettől. Rájöttem, hogy sok mindent nem tudok irányítani, és le kell lassítanom, hogy kiérdemeljek bizonyos dolgokat.

Új erővel fogtunk az első inszeminációba. 2006. január 26-án volt. Buszoztam előtte és utána, aznap néztük meg a lakást, amit másnap le is foglalóztunk, szóval nem sokat pihentem, mégis sikerült. Inszemináció után a 11. napon nem bírtam tovább, és teszteltem. Pozitív volt. Azóta se tudom elhinni. Még kb. két hét van a szülésig, de ha csak rágondolok, hogy kisbabám lesz, rámjön a bőgés.

Eddig teljesen problémamentes a terhességem. Se hányinger, se rosszullét, se nyűgösség, se kívánósság, semmi. Szépen fejlődik a kisfiúnk. Senkit nem akarok megbántani, de nekünk, akiknek nehezebben sikerül teherbe esni, egy kicsit más a kapcsolatunk a gyerekünkkel, és másként éljük meg a terhességet is. Ebben teljesen biztos vagyok.

Minden rossz pillanatot elfelejtettünk az elmúlt majd három évből. Eszembe se jut, olyan boldog vagyok. De ha nincsenek a “Babanetes doktornők”, no és persze a Kaáli Intézet, akkor még nem tartanánk itt, az biztos.

Newsletter Powered By : XYZScripts.com