Tike története

Picit “Ádám-Évától” kezdem a történetemet, de hátha így, teljesebb képet adva jobban magára ismer az, aki hasonló cipőben jár, és hamarabb “révbe ér”. :)

15 és fél éves is elmúltam, mire megjött az első mensim. Átlagos, picit vékonyka testalkatú voltam, nem néztem ki “fejletlennek”, szóval már épp kezdtünk volna vizsgálódni, hogy miért nem jön meg – de megjött. Aztán 2-3 havonta jelentkezett a mensi – ezen nem csodálkoztam, hisz tudtam, idő kell, hogy beálljon; de 19 évesen, mikor ugyanez volt a helyzet, elmentem nőgyógyászhoz emiatt. Fogamzásgátlót írt fel, amit szedtem 3 hónapig, és percre pontos 28 napos mensim lett. Abbahagytam – visszaállt a 2-3 hónap; az orvos szerint nem baj; ha majd gyereket akarok, rásegítenek.

21 évesen elkezdtem ismét fogamzásgátlót szedni, 2,5 évig szedtem, de az átlagostól eltérően nekem ekkor lett problémás a dolog: görcsöltem, és gyakran fájt a fejem, nem csak azokon a napokon, így sokáig nem is fedeztem fel az összefüggést. Aztán abbahagytam – és a görcsöket, fejfájást mintha elvágták volna, a mensi viszont már csak 3-4 havonta jelentkezett. Közben több nőgyógyásznál jártam, de mindegyik azt mondta, ez nem baj, majd ha gyereket akarok, “stimulálnak”. Az egyik orvos azért néha vizsgálgatott, csinált hormonlabort – volt, hogy magas volt a prolaktin, néha adott Norcolut-ot, de ennél több magyarázatot nem mondott, és minden alkalommal úgy éreztem, mintha először járnék nála és nem lenne képben, hogy miket csinált korábban. (Tanulság: hamarabb kell nőgyógyászt váltani, ha nem vagyunk elégedettek).

2006. márciusban talált 1 db cisztát az egyik petefészkemen, azt javasolta, vegyük le – így egy rövid műtéttel “leszívta”. Mensik után kellett visszamennem kontrollra, így a következőre júliusban került sor – rendben volt minden a petefészkekkel; majd novemberben ismét – ekkor ráírták az UH leletemre, hogy mindkét petefészek pcos. Az orvos rögtön laparaszkópiát javasolt, el is kezdtük a mélyaltatás előtti vizsgálatokat, de nekem akkor már nagyon nem tetszett, hogy nem foglalkozik az okkal, miért nő rám ciszta meg miért jön meg ilyen ritkán (azt mondta, ennek az okát nem lehet tudni). Ráadásul a neten olvasottak eléggé el is borzasztottak a laparaszkópiától, és szerencsére a leletemre ráírt pcos szóval már el tudtam indulni “nyomozni”, és kikötöttem a pcos.hu oldalon, ahol nagyon sok információt találtam.

Bejelentkeztem endokrinológushoz, aki alaposan kikérdezett (soha egy nőgyógyász nem kérdezett ki még fele ilyen alaposan sem), és hormonlabort készíttetett. Eközben új nőgyógyászt is kerestem, akihez akkor eljutottam, szintén csináltatott hormonlabort – így lett két eredményem, a ciklus 41. és 46. napján. A 41. napin 1:1,5 az FSH:LH arány, az 5 nappal későbbin 1:2 (szóval akit két ciklus között többször is elküldenek hormonlaborra, azok ne gondolják, hogy elment az orvos esze; pont hogy nagyon alapos!). Az endokrinológus terheléses cukorvizsgálatot is javasolt, bár azt mondta, az eredménytől függetlenül metformint fog javasolni, mivel az UH, hormonok és ritka mensi alapján indokoltnak látja, hogy megpróbáljuk. A terheléses cukorvizsgálat nagyon alapos volt, 4 órán keresztül félóránként vettek vért – az eredmény pedig normális – bár amint az április pcos találkozón hallhattam, ez nem jelenti azt, hogy nincs inzulin rezisztenciám, hisz ekkor csak a vércukrot nézik.

2007. január 6-án kezdtem el szedni a metformint, fokozatosan növelve az adagot, január 12-én volt egy mensi, utána sokáig semmi. Nem voltam rosszul a metformintól, egyszer hánytam februárban, de egyébként semmilyen kellemetlen tünetet nem tapasztaltam. Persze kezdtem is kételkedni, hogy ha rendben van a vércukor, mellékhatás sincs, és persze nem jelentkezik a mensi, akkor biztosan semmit nem csinál ez a gyógyszer, és feleslegesen tömöm magamba. Március végén írtam is az nlcafe fórumra, hátha van sorstársam, akinél szintén “nem hat” a metformin, és akkor vajon nekünk mi hat?! A lányok persze türelemre intettek, ne várjak csodát 2,5 hónap után és figyeljek jobban a mozgásra, diétára. Pedig a csoda már ott volt. :)

Egy barátnőmről kiderült, hogy ő is pcos gyanús, és felkeresett több nőgyógyászt is, az egyiket kifejezetten ajánlotta. Mivel még nem éreztem, hogy megtaláltam az “igazi” nőgyógyászomat, ezért felkerestem őt; kisebb gyászmisét ültünk a hormonleleteim felett, bár azt mondta, nem vészes a helyzet – nyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ha teherbe akarok esni, picit rásegítenek; aztán csinált egy rákszűrést, és kíváncsiságból csinált egy UH-t, hogy megnézze a petefészkeket (vittem novemberi UH felvételeket). És egyszer csak ott mocorgott a képernyőn egy kb. 8 hetes baba! Természetesen egyikünk sem győzte hova pakolni az állát, rettenetesen boldog voltam, még akkor is, ha picit későbbre terveztük, hogy ne a VIII. kerületi kutyagumi legyen a baba első élménye a lakókörnyezetéről. Októberre várjuk, eddig minden a legnagyobb rendben, izeg-mozog az UH felvételeken és nagyon “rendes” baba, semmilyen émelygést-hányingert nem tapasztaltam (leszámítva a februári hányást, ami ki tudja, a metformintól vagy már a babától volt-e) – ezért is nem vettem észre, hogy már ott van. Az endokrinológus azt javasolta, hagyjam abba a metformint, így most egyelőre nem szedem.

Annyit még hozzátennék, hogy kb. másfél éve nem védekeztünk a párommal, mivel fel voltunk készülve arra, hogy ez nekünk hosszabb próbálkozás lesz, és hátha összejön spontán, mindenféle “stimuk” nélkül. Bár sosem figyelték az orvosok, de azt gondolom, hogy korábban nem nagyon volt rendes peteérésem; a nőgyógyász szerint is a metformintól lett normális ciklusom. A nővéremék már egy éve próbálkoznak eredménytelenül; neki ugyan mások a tünetei, de több dolog alapján is valószínű, hogy neki is ez van, pl. általában nincs peteérése, hiába jön meg… Szóval most már ő is elindult ezen az úton, és remélem, hamarosan beszámol az ő igaz történetükről. :)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com