Örök optimista története

Lehet, hogy sokaknak csalódást fogok okozni a történetemmel, de remélem, hogy többen lesznek, akik tanulni tudnak ebből is.

Ha az elejére szeretnék visszanyúlni, akkor 10 évet kell visszamennem az időben. 1997. június 21-én férjhez mentem. Előtte már 6 évig együtt voltam a párommal, és “természetesen” fogamzásgátlóval védekeztünk a terhesség ellen. Amikor férjhez mentem, rögtön el is dobtam a fogamzásgátlót abban bízva, hogy gyorsan jön a kis trónörökös. Bár ekkor még csak 21 éves voltam, de mindig is szerettem volna fiatal anyuka lenni. Az én Anyum és közöttem is 21 év van, és én úgy éreztem, hogy csak előnyöm származik a “kis” korkülönbségből. Mivel akkoriban még igencsak fiatalka voltam – talán nem is voltam igazán érett az anyaságra – nem foglalkoztam a témával mélyebben, csupán csak minden hónap végén eljátszottam a nagy halált, és szenvedtem, hogy a körülöttem lévő lányok sorban teherbe estek.

Kb. két-három év várakozás után elmentem egy nőgyógyászhoz a problémámmal, aki végzett egy hormonvizsgálatot és néhányszor elküldött a ciklus közepén ultrahangra. A hormonvizsgálat azt mutatta, hogy magas a prolaktin szintem, amire Bromocriptint és Mastodynon cseppet kaptam. Az ultrahanggal sajnos nem sokra mentünk, mert általában péntekenként még nem volt megfelelő méretű a tüszőm, hétfon meg már nem volt sehol. Persze hétvégén nem volt lehetőség ultrahangra. 2002-re helyreállt a prolaktin szintem, azonban a sors fintora, hogy a férjemmel megromlott a viszonyom és úgy döntöttünk, hogy elválunk. Tehát amikor már úgy látszott, hogy szabad az út egy baba számára, akkor borult a bili… Nem csoda, hogy kicsit padlóra kerültem tőle.

Szerencsére nem kellett sokat várnom az igazi nagy szerelemre. :) 2003-ban beiratkoztam egy főiskolára, ahol megismerkedtem egy fantasztikus pasival, akivel fél év ismeretség után egyszerre tudatosult bennünk, hogy bennünket a sors egymásnak teremtett. Én rögtön nyílt kártyákkal játszottam, megmondtam neki, hogy milyen problémával küszködök. Pár hónap után már érződött, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk, és újból felkerestem a régi nőgyógyászomat, és újrakezdtem a Bromocriptin kezelést. Ugyanis a válás után abbahagytam, mert akkor úgy gondoltam, hogy ez csak a baba szempontjából fontos. Akkoriban még nem volt olyan elterjedt az Internet, így nehezebb volt utánajárni a dolgoknak. Pár hónap után már a védekezést is abbahagytuk, mert sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, hogy áldott állapotba kerüljek. Szerencsére a párom nagyon megértő, és sok téren tájékozott, és az első kérdése az volt, hogy vizsgáltak-e valaha MR-rel vagy CT-vel. Nekem akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a prolaktint az agyalapi mirigy termeli… Az ő, valamint egy nagyon kedves orvos ismerős segítségével kerültem a Sote belgyógyászatára, ahol megkaptam a beutalót egy MR vizsgálatra. 2004. decemberében történt meg a vizsgálat, a leletet december 23-án, egy nappal Karácsony előtt kaptam kézhez. Az eredmény: egy 4 mm-es microadenoma van az agyalapi mirigyemben. A Karácsonyom azzal telt, hogy böngésztem az Internetet és nyugtatgattam magam és a családomat, hogy az agyalapi mirigy microadenomája mindig jóindulatú. Ettől függetlenül a tudat, hogy az agyammal nincs minden teljesen rendben, továbbra is ott motoszkált bennem.

Az eredményekkel a belgyógyász egy endokrinológushoz továbbított. Ott ismét történt egy hormonvizsgálat, aminek az eredménye továbbra is az, hogy nagyon magas a prolaktin szintem. Szerencsére itt nem álltunk meg, hanem az endokrinológus továbbküldött a nőgyógyászatra. A szokásos rutin nogyógyászati szurésen kívül elküldtek HSG-re, azaz petevezeték átjárhatósági vizsgálatra. Erre 2005. májusában került sor. Maga a vizsgálat borzasztó volt. Sosem fogom elfelejteni. Rólam tudni kell, hogy igencsak magas a fájdalomküszöböm, de miután a katéteren keresztül felhelyezték a kontrasztanyagot, úgy éreztem, hogy elájulok a fájdalomtól. A párom utánajárásának köszönhetően leengedtek valamennyi kontrasztanyagot, amitől valamivel jobban éreztem magam és megtudtam, hogy kisebb a méhem az átlagosnál, ezért feszített annyira a kontrasztanyag. Ezután következett maga a vizsgálat, aminek az eredményeképpen megállapították, hogy mindkét petevezetékem el van záródva. Először megijedtem, de aztán rájöttem, hogy nem kell szomorkodni az eredmény miatt, mert legalább tudjuk, hogy mi a baj! A bizonytalanságnál ez is sokkal jobb! Következő hónapra kaptam idopontot laparoszkópiára. A konkrét idopont egybeesett a párom 30. születésnapjával és a második házassági hófordulónkkal.

Kicsit félve vonultam be a kórházba, mert nem tudtam, hogy mi vár rám. Ezen kívül ugyanis csak egy mandulaműtétem volt 5 éves koromban, ahol azonban nem altattak. A műtét után egy újabb betegségről voltam kénytelen információkat gyűjteni, ugyanis kiderült, hogy az elzáródás endometriózis miatt volt. A jó hír viszont, hogy az egyik petevezetékemet átjárhatóvá tudták tenni. Sajnos az endometriózis kezelése nem áll meg a műtétnél, további lépésekre volt szükség. Emiatt a gyógyulás reményében fél évre leállították a ciklusomat. A klimax összes tünetét éreztem fél éven keresztül, ráadásul sikerült pár kilót fel is szednem magamra. Alig vártam, hogy véget érjen a klimax, és hogy végre nekiláthassunk a mesterséges próbálkozásoknak. Idoközben a páromat is kivizsgálták, és kiderült, hogy vele sincs minden rendben. A spermiumok mennyiségével ugyan nincs gond, de a minőséggel annál inkább. Mind a morfológiával, mind a motilitással vannak problémák. Mindezek ellenére a klimax után egy terminált próbálkozásunk volt Clostilbegyttel és tüszőrepesztővel. Ezek után következett sorban három sikertelen inszemináció. Először furcsa volt, hogy magamat kellene injekciózni, hiszen azelőtt mindig elfordítottam a fejem az injekcióstű láttán. De ugyanúgy, ahogy az állandó ultrahangot és vérvételt, az injekciózást is meg lehetett szokni. És persze könnyítettem a dolgon, mert nem saját magamnak adtam be, hanem a páromat bíztam meg ezzel a nemes feladattal.

A hónapról hónapra jelentkező reménykedés majd sikertelenség nagyon megviselt lelkileg, és úgy gondoltam, hogy ideje pihenni kicsit! Így a nyaram injekció-, ultrahang-, és vérvételmentesre sikerült, aminek nagyon örültem. Egyedül csak az zavart, hogy utáltam tükörbe nézni. Soha nem volt előtte problémám a súlyommal, ezért nehezen viseltem a felszedett és le nem adható többletet. A pihenő nem tartott sokáig, hamar előjött bennem megint az anyai ösztön. Szerettem volna előtte megbizonyosodni arról, hogy nem záródott vissza a petevezetékem, ezért 2006. októberében ismét befeküdtem a klinikára egy újabb laparoszkópiára. Utólag nem is bántam meg, mert sikerült a másik petevezetékemet is átjárhatóvá tenni. Így a következő hónapban már két tökéletes petevezetékkel vágtam neki immár a negyedik inszeminációnak. Az inszemináció utáni két hétben rendkívül optimista voltam, éreztem, hogy ez most sikerült! A két hét elteltével csináltam egy-két-három… tesztet, mind halványan pozitív lett. Egy pénteki napon elmentem a klinikára egy vérvételre, hogy megnézzük a hcg szintet. Amikor betelefonáltam az eredményért, a doki azt mondta, hogy minden a hétvégén múlik, ugyanis 5 (!) a hcg szintem, amiből még elindulhat valami, de mindez egy hétfői újabb vérvétellel derül ki. Azon a hétvégén rettenetesen boldog voltam! Tudom, hogy nem sok az 5, de nekem még SOHA nem volt 0-nál több, és még halvány pozitív tesztem se volt soha. Óránként többször megnéztem a tesztjeimet, gyönyörködtem bennük (azóta is megvannak), és reménykedve vártam a hétfőt. A hétfő reggelt ismét a klinikán kezdtem, de mielőtt betelefonálhattam volna az eredményért, tudtam, hogy nem sikerült ez sem, ugyanis megjött a mensim. Ekkor úgy döntöttem, hogy nem szeretném, hogy ekörül forogjon az életem. Elhatároztam, hogy teljesen hátat fordítok a babatémának… Új munkahelyet kerestem, ahol rettenetesen jól érzem magam. Nagyon rég voltam már ennyire kiegyensúlyozott.

Teljesen nem szakítottam a múltammal, mert a fórumon továbbra is tartottam a kapcsolatot a lányokkal, hiszen az eddigi tapasztalataimmal talán egy-két lánynak tudtam segíteni. És egyébként is, nagyon jó embereket ismertem itt meg, akikkel semmiképpen sem szerettem volna megszakítani a kapcsolatot. Éppen ezért, amikor a fórumon elindult egy PCOS kivizsgálási láz, engem is magával ragadott. Bár nem gondoltam, hogy ennyi probléma után még egy PCOS is bejátszhat, de április végén elmentem a lányokkal egy PCOS közönségtalálkozóra. Amiket ott hallottam egyre jobban megerősítettek abban, hogy ki kell vizsgáltatnom magam etéren is, hiszen nagyon sok gyanús jelet fedeztem fel magamon. Felhívtam a legprofibb endokrinológust, aki nagyon otthon van ebben a témában, és május végére kaptam időpontot hozzá. A kivizsgálás részét képezte egy hormon- valamint egy terheléses vércukor és inzulin vizsgálat. Az eredményeimmel július elején tudtam visszamenni az endokrinológushoz, aki egyértelműen beazonosította nálam az inzulinrezisztenciát, és felírta a metformint. Szerencsére a mellékhatások megkíméltek. Természetesen nagyon örültem a diagnózisnak, mert tudtam, hogy van rá kezelési mód. :) A doki szükségesnek látta egy kontroll MR vizsgálat elrendelését, mivel több mint két éve voltam utoljára. Nagyon gyorsan intézett nekem időpontot, és július végén már mehettem is vissza hozzá a leleteimmel. Az eredmény: az adenomám a 4 mm-rol 5,6 mm-re nőtt. Természetesen kétségbeestem az eredmény hallatán, de a dokinak nagyon jó érzéke van ahhoz, hogy megnyugtassa az embert és elhittem neki, hogy nincs minden veszve. Megemeltük a Bromocriptin adagomat, és azzal biztatott, hogy a metformin is segíteni fog a prolaktin szint lejjebb tornászásában. Szeptember közepén kellett visszamennem hormon és inzulin kontrollra. Amikor kézhez kaptam az eredményeimet igazából nem lepődtem meg, de rettenetesen megörültem. Mivel 21. napi hormonon voltam, egyértelműen látszott, hogy volt peteérésem, amit az abban a hónapban vezetett hőgörbém, valamint az LH tesztek is bizonyítottak. A prolaktin szint nagyon szépen csökkent, már jóval a normál tartományon belül van, és az inzulin is szépen kúszik lefelé. Ezen kívül két hónap alatt sikerült ledobnom magamról 8 kg-t. Nem csoda, hogy a fellegekben jártam! És természetesen ezeket a szép eredményeket a doki is megerősítette.

Ezek után úgy döntöttünk, hogy belevágunk az ötödik inszeminációba. Hiszen mikor sikerülhetne, ha nem most?! Novemberre terveztük, úgy gondoltuk, hogy addigra felkészülünk rá. A ciklusom 3.napján beszéltünk a meddőségi dokimmal, aki azt mondta, hogy ugyan a második napon szokta elkezdetni a Clostilbegytet, de nem késő a harmadikon sem, úgyhogy ha gondoljuk, belevághatunk akár most. Annyira hirtelen jött ez az egész, mégis érdekes módon egyáltalán nem gondolkodtam rajta! Rögtön bele akartam vágni! Szerencsére a párom is támogatott ebben. Így újrakezdtük a stimut. A tüszőim szépen növögettek, és most még a páromnak is egész jó eredménye lett. Az inszemináció két nappal ezelőtt volt, 13 millió spermiumot kaptam meg. Azt hiszem, most minden esélyem megvan arra, hogy végre érezzem, hogy valaki növekedni fog a pocakomban, és végre teljesülhet a 10 évvel ezelőtt megkezdett álmom. Reményteljesen várom ezt a két hetet, és érdekes módon most nem vagyok feszült vagy türelmetlen. Nagyon gyorsan rohannak a napok, és tudom, hogy mindjárt itt van a tesztelés ideje. És talán még az is megeshet, hogy életemben először nem fogok idő előtt tesztelni… :)

Egy kicsi, de fontos megjegyzés a végére: nagyon sok pár esetén a férfiakat csak megvizsgálják, és ha az eredmény csökkent termékenyítőképesség, kapásból inszeminációt vagy lombikot javasolnak. Sokan nem tudják, hogy a férfi meddőség is kezelhető, és a hátterében ugyanúgy mint a nőknél, állhatnak hormonális zavarok vagy akár az inzulinrezisztencia. Mivel a páromat is gyanúsnak találtuk, elvégeztettünk rajta is egy hormon- és terheléses vércukor, inzulin vizsgálatot, ami igazolta, hogy nála is ez a probléma. Neki is szinte ugyanazokat a gyógyszereket kell szedni, és bízunk benne, hogy hamarosan ő is elindul a javulás útján, követve engem.

Mindezt azért írtam le, mert nagyon sok sikertörténetet lehet olvasni, aminek a vége happyend. Ennek még nem, de én nagyon bízom benne, hogy az lesz. Mindenesetre úgy szeretnék ezzel másoknak erőt, energiát adni, hogy még nem dobog ott a pici szíve a pocimban. Hiszen azok már könnyen beszélnek, akik elérték céljukat, de szeretném, ha látnák mások, hogy úgy is lehet boldogan és optimistán hozzáállni a dolgokhoz, hogy még nem következett be a siker! Én, amikor a padlón, vagy még az alatt voltam is, próbáltam a dolgok jó oldalát nézni, megtalálni mindenben azt, aminek örülni lehet. Hiszen sokkal könnyebb úgy túlesni a dolgokon, ha nem az önsajnálat hatalmasodik el rajtunk, hanem érezzük magunkban az erőt arra, hogy képesek vagyunk véghezvinni, amit szeretnénk.

… a történet folytatódik! (KATT)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com