Norka története folytatódik

…előzmények

Az első babám születése egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, fájdalmas és mennyei… csodálatos utazás volt. Mindenkinek csak ilyet tudok kívánni első szülésnek.
Az élmény annyira megrázott és olyan sokáig nem tudtam feldolgozni, hogy hosszú hetekig a hatása alatt voltam, az elalvások előtt minduntalan újra és újra lejátszódott bennem. Úgy éreztem: mielőbb, újra át szeretném élni…

Persze aztán jöttek a boldog-sírós babázós hétköznapok… nem telt el 1 hónap, és egy fülledt nyári éjszakán, amikor hajnali fél 3kor leragadt szemekkel dajkáltuk a hasfájós gyermeket, a férjem szájösszeszorítva közölte: 5 évig hallani sem akar újabb csemetéről… sok gond volt a szoptatással is, a tejem mindösszesen 4 és fél hónapig tartott ki, minden igyekezet ellenére. 3 hónaposan elkezdtük a Dévény tornát, mert Bogi babának túl feszes volt az izomzata. De ezek csak átmeneti nehézségek voltak, a gyönyörű gyermek látványos gyarapodása, fejlődése mindent feledtetett.

7 hónapos volt Bogi, amikor észbe kaptam: még mindig nincs ciklusom. Persze, a szoptatás befejeztével idő kell, mire a szervezet helyrebillen, csakhogy én akkor már csaknem 3 hónapja nem raktam mellre a kicsit, sőt, már bőszen próbálgattuk a paradicsomos húsgombócot… a testem még mindig téli álmát aludta, és sajnos jött a tipikus PCO-s jelenség is: a hátam és tarkóm telistele lett apró pattanásokkal.
Kaptam metformint, és feltöltődve hatalmas reménységgel, elkezdtem szedni. Ó, azok a gyönyörű szép hozzászoktatós hetek…! Már el is felejtettem, hogy milyen nehezen tolerálom a gyógyszert. Ebéd után gyakorlatilag el sem mertem mozdulni otthonról, mert félő volt, hogy túl későn találnék toalettet. A kellemetlen mellékhatások és étvágytalanság mellett azért annyi pozitívum volt, hogy a „szoptatós háj” igen gyors iramban leolvadt rólam – még több is, mint kellett volna -, és a bőröm is többé-kevésbé kitisztult.

Ekkortájt dolgoztam – Bogit vittem magammal mindenhova, természetesen rugalmas időbeosztásban, többnyire az ő napirendjéhez igazodva -; nemigen gondoltam kistestvérre. A második gyermek vállalása meglehetősen távoli elképzelésnek tűnt. Ugyanakkor görcsösen szerettem volna, ha rendbe jövök. Ugyanis Bogi is a metformin segítségével fogant, ámde stimulált ciklusban, úgy, hogy előtte nemigen éltem meg a spontán ciklusok kialakulása okozta sikerélményt. Most másképp szerettem volna: arra vágytam, hogy megtapasztaljam végre, közel 30 éves fejjel, hogy mi az, hogy spontán peteérés, menstruáció, és lehetőleg nem egyszer-kétszer elvétve, hanem egy évben minimum 9-10-szer… úgy éreztem, ennyit igazán „megérdemlek”, hiszen sok sorstársamnak mutattam már hasonló utat, és sokaknak sikerült… és most nem hajtott semmi, adtam magamnak időt. Bízni akartam magamban.

De a metformin nem igazán segített… 4 hónap elteltével sem lett peteérésem, de ez még a kisebbik gond volt – ez másnál is előfordul. A nagyobb gond az volt, hogy idővel teljesen beleestem a „sovány PCO-s” kategóriába: a BMI-m 19 közelébe csökkent, és kezdtem úgy kinézni, mint egy nagy, csontos madárijesztő… és visszajöttek a pattanások is. Elkeseredtem.

Két orvos egybehangzó óvatos tanácsára ekkor elkezdtem Avandametet szedni. Nagyot fordult velem a világ… már az első napokban azt éreztem, hogy nem is e világon vagyok. Ugyan a hasam nem ment, de állandóan, folyamatosan éhes voltam, örökké ennem kellett, és a folyamatos hipózástól azt éreztem, hogy „lebegek”, mintha füvet szívtam volna… gyenge voltam és néha reszkettem. Utólag értettem meg, hogy a szervezetemet sokként érte a gyógyszer: az inzulinérzékenységem olyan gyorsan javult, hogy sokkal kevesebb inzulin is elég lett volna annál a mennyiségnél, mint amennyit még a felpörgetett hasnyálmirigyem ontott magából. Ezért pár hétig a nap nagy részében alacsony vércukorszinttel küzdöttem, és nagyon oda kellett figyelnem magamra.
Viszont 1 hónap után nemhogy fogytam volna, de a megnőtt étvágyam miatt visszajött rám egy kiló… és sehol egy pörsenés, sehol egy pattanás nem volt rajtam. Olyan bababőröm lett, mint amilyen terhesen volt.
És aztán… 2 hónapi szedést követően tompa fájdalmat éreztem az egyik oldalamban, ami napról napra erősödött… peteérésem volt. És egy hónap múlva még egyszer, majd még egyszer… nem tudtam elhinni! Ugyan késői peteérések voltak ezek, és a második fázis sosem tartott ki 14 napig – de haladás volt ez a javából. Nem kellett gyógyszerhez nyúlnom annak érdekében, hogy nőnek érezzem magam… nekem ez maga volt a döbbenet, vagy a csoda, hiszen kamaszkorom óta nem tapasztaltam ilyet magamon!

Ez idő tájt, noha építkeztünk és rengeteg munkája volt a férjemnek – és én is jelentősen túlvállaltam magam -, mégis szóba került, hogy ki kellene használni ezt a jó szériát… ki tudja, meddig tart? Vajon ez azt jelenti, hogy meggyógyulok, vagy csak átmeneti? Meddig szedhető egyáltalán ez az „ütős” Avandamet, amit pár orvos, ha felír, csak kúraszerűen írja fel? A metformin nekem nem segített… tele voltam kétséggel. És azt is tudtam, hogy Boginak szüksége van kistestvérre – és nem kellene azt a kálváriát végigjárnom vele, mint a már megszületett gyermekemmel, mire egyáltalán eljutunk oda, hogy megfogan… ezért megbeszéltük, hogy nem védekezünk, ha jönni akar, hadd jöjjön. Bogi ekkor töltötte be a 15 hónapot.
Ekkor végeztettem egy kontroll terheléses vizsgálatot is, ami döbbenetes javulást mutatott: a szinte tökéletes hormonkép mellett a terheléses inzulinszintem is több mint a felére, a normál határra süllyedt 5 hónap Avandamet szedés után. Bizakodó voltam.

Én magamban azt gondoltam, hogy biztosan kell 1 év legalább, mire teherbe tudok esni, hiszen sajnos a petevezetőim sem állnak a helyzet magaslatán – az egyik bizonyítottan teljesen el van záródva, a másik kacskaringósabb a kelleténél…

Épp amikor eldöntöttük, hogy nincs akadálya a testvérnek, egy ciklusom kimaradt… mintha valami belső blokk vagy gátlás fejlődött volna ki bennem. Nagyon megrémültem. Hát már az Avandamet sem segít? Elrohantam a Kaális orvosomhoz, hogy nézzen meg… az ultrahang lesújtó volt, megnagyobbodott és cisztákkal teli petefészkeket mutatott…
Elvesztettem a fejem, ezért hallgattam az orvosomra, aki azt javasolta, hogy a peteérés elősegítésére 2 havonta kapjak egy kis Clostyt, az majd „ébren tart”. Annyira megrémültem attól, hogy újra Csipkerózsikát akar játszani a szervezetem, hogy belementem a játékba… no meg kíváncsi is voltam. Mit produkálok 4 hónap metformin és közel fél év Avandamet szedés után?
Az első Clostys hónapban szinte minimális adagra 2 tüszőt növesztettem… de nem lett belőle baba. A pihenős hónapban volt peteérésem, örültem, nem lett baba. Karácsony hónapjában megint Closty, ekkor már 4 tüszőt növesztettem… éreztem, hogy túllőttem a célon. Túl jól reagáltam a klomifenre. (Nekem már ez is egy kisebbfajta csoda volt, hiszen a terhességem előtt elég nehezen voltam stimulálható.)
Újév napján csinálhattam volna először tesztet, azonban december 27-én a sógoréknál síelés közben a vállamat törtem, több helyen. A sürgősségin a röntgen miatt tesztet végeztettek velem, ami pozitív lett. Ámde tudtam, sejtettem, hogy a beadott tüszőrepesztő injekciót mutatja ki a teszt, és valójában nem vagyok terhes – és ez be is igazolódott.

Nagyon nehéz hetek következtek. Abbahagytam az Avandamet szedését, mert ekkor már 9 hónapja szedtem egyhuzamban. És nem tudhattuk, hogy a csonttörésemhez volt-e bármi köze a roziglitazon hatóanyagnak. Át kellett volna térni a metforminra – szinte sírnom kellett a gondolattól is -, de olyan fájdalmaim voltak, hogy nem tudtam ezzel foglalkozni. A babaprojektről teljesen lemondtam, sőt, úgy gondoltam, hogy ez egy elkapkodott ötlet volt, talán valamikor az év közepén kellene csak rá visszatérni – előttünk állt az építkezés befejezése, a költözködés is. Ezért minden további Kaális programot lemondtam, és a vállamra, a megváltozott körülményekre koncentráltam. Nehéz volt egy másfél éves gyermeket fél karral ellátni, ekkor jött az influenzás időszak, kezdhettem a gyógytornát… éjszakánként nem bírtam aludni, csak altatóval, hajnalban már fent kukorékoltam…

Január vége felé, miután a vállforrasztó kötés lekerült rólam, elkezdtem újra metformint szedni, de meglepő módon, egészen jól toleráltam. Viszonylag gyorsan emeltem is az adagot, pár naponta. Viszont 2 hét elteltével hirtelen elkezdett menni a hasam, minden átmenet nélkül… és furcsán éreztem magam. Mások azt gondolnák, hogy megint az a fránya szoktatás, de az ösztöneim mást súgtak… megmértem egy reggel az alaphőmet, és magas volt. Másnap még mindig… és elmentem egy laborba, megnézetni a progeszteronomat, vajon tényleg peteérésem volt?? Az eredménytől fenékre ültem, ugyanis 50 nmol/L volt… nekem soha nem volt ilyen magas, csak terhesen…

Aznap éjjel nem sokat aludtam… reggel pedig megcsináltam a tesztet. Magamban zakatolt a mondat, amit még a történetem első részében írtam: „…aztán rá másodpercre, mint a cseppfátyolos égen a halvány szivárvány, előderengett bátortalanul a tesztcsík is.”

Nos, semmi ilyesmi nem történt. Csalódottan beraktam a tesztet a fürdőszobai szekrénykémbe, és elmentem reggelizni. Ó, persze, a csodák nem ismétlődnek meg…

Bő 10 perc múlva tértem vissza, hogy ellenőrző pillantást vethessek rá, majd kidobjam… és amikor kiértem a borús hangulatú fürdőszobából a reggeli nap fényében fürdő konyhába, akkor láttam meg a második csíkot… ott volt sápatagon, félénken, de ott volt.

Amikor ezt a történetet írom, a 14.hétben járunk, a terhességem jól halad. A csodák meg tudnak ismétlődni, de ki kell várni…

Newsletter Powered By : XYZScripts.com