Monee története

22 éves leszek május végén, múlt év novembere óta tudom, hogy PCO-s vagyok. Rambóka tanácsolta hogy nézzem meg ezt a weblapot, ez úton is köszönöm neki.

Mióta a babázás gondolatával foglalkozom, volt bennem egy félelem, hogy rólam is kiderül majd, nem lehet “simán”, természetes úton gyermekem. Olvasgattam a neten mindenfélét a babázással kapcsolatban, szépet is, rosszat is, mindent szerettem volna róla tudni a terhességről, szülésről. Szerettem volna kisbabát, akkor is, amikor a férjem még nem, ezért elmentem nőgyógyászhoz hogy nézzük meg minden rendben van-e.
Ekkor már nem volt rendes menstruációm, ugyan nagyjából mindig időre jött, de alig tartott pár napnál tovább. Korábban fogamzásgátlót szedtem a kettőnk kényelme érdekében, de mindig csak baj volt belőle, mert a szedése közben is rendszeresen volt olyan, hogy nem jött meg.
Jó párszor jártam úgy orvosnál, hogy doktor úr vizsgáljon meg, nem mutatja ki semmi a terhességet, szedem rendszeresen a gyógyszert és mégsem jön meg, akkor most terhes vagyok?! Az orvosok -általában mindig más vizsgált, volt bőven kifogásolni valóm velük kapcsolatban- csak rázták a fejüket, hogyha gyógyszert szedek, biztos nem lehetek terhes. Még én éreztem kellemetlenül magam, hogy aggódok, hiszen akkor még nagyon nem jött volna jól egy baba.
Aztán abbahagytam a gyógyszer szedését, ráuntunk erre az örökös körforgásra, hogy nekem minden hónapban ilyen problémáim vannak. Inkább a párom vállalta a kényelmetlenségeket a védekezésben. De ettől sem lett jobb semmi. Általában időre, de minimális mennyiségűeket menstruáltam. Ez ugyan abban a formában tetszett, hogy hamar túl voltam a nehéz napokon, de azt is tudtam, hogy ez nem normális így, nincs rendjén valami.
Elmentem hát orvoshoz, hogy nézzen meg. Egy alkalommal kaptam valami gyógyszert ami meghozta a menstruációmat, de nem foglalkoztam igazán azzal, hogy mit kaptam és miért. Az orvosom sem erőltette, hogy elmondja. Utána sem jött rendbe a ciklusom, ezért megint visszamentem és a doki az alaposság érdekében elküldött UH-ra. Még a vizsgáló asztalon feküdtem, amikor az asszisztensnő ránézett a monitorra és azt kérdezte: “Ez PCO, ugye doktor úr?” Ha nem feküdtem volna, biztos leesek az ágyról, amikor ezt hallottam. Tudtam hogy mit jelent ez a három betű. Nem részleteiben, de tudtam. Tudtam, hogy nálunk is elkezdődött valami, amire egyáltalán nem vágytam.
A vérvizsgálat is megerősítette az ultrahangot. Igen, nekem PCOS-em van.

Mire visszamentem az orvoshoz, már majd mindent tudtam a betegségről, de leginkább egy nagy zűrzavar volt a fejemben. Mutattam a dokinak a papírokat, kérdezte hogy tudom-e hogy ez mit jelent, mondtam neki, hogy igen. Kérdezte akarok-e gyereket, mondtam hogy persze, és felírt két adag Clostybegyt-et, hogy az majd segít.
Az első kört be is szedtem, de -most már azt mondom szerencsére- lemaradtam az ultrahang vizsgálatról, amivel meg tudták volna nézni a peteérést. Utána nem szedtem tovább, valahogy éreztem, hogy ez nem az, ami nekem kell. Nem szerettem volna mindenféle stimulálást, matatást, ha nem muszáj. Úgy voltam vele, hogy oké, tudjuk, hogy ez van, hogy nem lesz könnyű, de először mi lenne, ha megpróbálnánk csak úgy simán, természetesen összehozni azt a babócát. Még egyetlen kísérletet sem tettünk a gyermekáldás érdekében és nekem máris mindenféle gyógyszereket kell szednem.
Közben eltelt egy kis idő, amikor se kedvem, se lehetőségem, se energiám nem volt foglalkozni a PCOS-emmel.

És most itt vagyunk. Elolvastam a pcos.hu-n mindent, amit lehetett. Rájöttem egy csomó dologra, ami arra utal fiatalabb koromból, hogy nekem nem most kezdődött a PCOS. Úgy emlékszem, voltak korábban is szabálytalan ciklusaim, de erre csak legyintettem, ilyen van, fiatal vagyok. Hullik a hajam régóta, szerintem a természetesnél erősebben, de mindenki csak megrántotta a vállát, mit aggódok, mikor annyi van így is és annyira erős szálú, hogy két fejre is elég lenne. Serdülőkoromban iszonyúan pattanásos voltam az arcomon, a hátamon, de erre is mindenki csak azt mondta, hogy elmúlik majd. Süttessem kicsit a napon, akkor leszáradnak. Ingadozott a vércukorszintem, ezzel sem foglalkozott senki. Igazából én sem tudtam, ha rosszul vagyok ennem kell és elmúlik. Közben jöttek a kilók, mentek a kilók, mikor épp milyen kedvem volt. Legnehezebben a pocakomról tudtam leadni a felesleget, akkor is volt még hasam, amikor az anyukám azzal fenyegetett, hogy jól nyakon vág, ha nem állok neki enni, mert rossz rám nézni olyan gebe vagyok.

Nem örülök a PCOS-nak, de úgy érzem, jobb, hogy tudom: van ez a betegségem. Jobb, mintha évek múlva, a sikertelen próbálkozások hada után tudnánk meg. Jobb, mert tudunk készülni rá, tudunk valamennyire számolni az idővel. Tudjuk, hogyha nem lenne, még biztos nem próbálkoznánk a babával, de így hogy van, nincs nagyon mire várakozni. Az első hónap próbálkozásán vagyunk túl, nem mondom, hogy egy sikertelen hónap után jött meg, hiszen ez még csak az első hónap volt. Fel vagyok vértezve, tudom, hogy nekünk még lehet, hogy sok idő kell, hogy sikerüljön.
Néhány héten belül megyek a diabetológiára, szeretném szedni a metformint. Mérem a hőmet, hátha később kiderül a hőgörbémből, hogy sikeres-e a gyógyszer vagy sem. Változtattunk az életmódunkon, cukor helyett édesítőszert használunk, a fehér kenyér helyett inkább rozskenyeret eszünk.
Mi még a folyamatnak nagyon az elején vagyunk. Most azt hiszem, hogy fel vagyok készülve sok mindenre, az időre, az esetleges kudarcokra, arra hogy ezek a tettek a babánkért mind nem lesznek elegek. Mégis valahol mélyen azt hiszem, hogy könnyebb lesz, hogy abba a fél évbe, amit elsődlegesen célul tűztem ki magunknak, bele fog férni a mi babánk fogantatása is.

Ha lesz a történetünknek folytatása, remélem, hogy megoszthatom majd veletek.

…és a történet folytatódik! (KATT)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com