Lucuzs története

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy hol is kezdjem a történetünket, mert valójában két eleje van.

13 éves voltam, mikor először megjött, de nem vette magát valami komolyan, és sajnos később sem. Sokszor kimaradt, és ha meg is jött, akkor is sokat késett. A pattanások és a szőrösödés sem kímélt.
Érettségi után Budapestre mentem továbbtanulni, itt találtunk egymásra a párommal, és egyben a fogamzásgátlóval is. A doki még dicsérte, hogy milyen jó lesz nekem, majd ettől szépen beáll a ciklusom. Azonban az évek során az „álmensis” napok száma csökkenni kezdett, a végén már alig volt 3 nap, az is nagyon gyenge. De nem foglalkoztam vele… sajnos. És persze szépen lassan a kilók is elkezdtek felkúszni rám.

Aztán végeztünk a sulival és hazaköltöztünk. Közös életet és gyerekeket terveztünk, így 2004 nyarán abbahagytam a gyógyszerszedést. Vártuk a csodát, de mensi is igen összevissza jelentkezett csak, baba meg egyáltalán nem. A hosszú hónapok alatt kezdtünk kikészülni idegileg, miközben minden körülöttünk élő a babával ugratott minket.
2005 márciusában segítséget kértünk, egyrészt a családtól, hogy legyenek kicsit türelmesebbek, másrészt egy nőgyógyásztól. Csináltunk hormonpanelt, a prolaktinom az egekben volt, így Bromoctiptin kúra jött. Mellette ciklust monitoroztunk, de semmi, sok kicsi cisztám volt csak, amit a doki úgy állított be, hogy majd abból lesznek később az érő tüszők. Több ciklusnak norculuttal vetettünk véget, mert már sehogy sem akart megjönni. Júniusban a doki a Clostilbegytet ajánlotta, én örömmel kapkodtam be a bogyókat, hogy legyen már peteérésem. Sajnos azonban túlstimuztak és tüsző helyett egy 52 mm-es cisztám lett, ami szerencsémre magától felszívódott.
Ekkor a doki fél adagot ajánlott, de ezt már nem akartam beszedni. Aztán azzal állt elő, hogy forduljunk meddőségi centrumhoz. Nem kis hidegzuhany volt ezt hallani. A párom vizsgálati eredményei tökéletesek voltak, én se éreztem magam reménytelennek, és legkevésbé voltunk felkészülve a meddőségi procedúrára.
Így kis kutakodás után a gyógynövény-terápai mellett döntöttünk. Cickafark-palástfű teát szürcsöltem napi 3x hónapokig.
2006. március végén már napok óta fájdogált a hasam, mire április 1-én remegve csináltam meg azt a terhességi tesztet, ami végül gyökeresen megváltoztatta az életemet. J 2006. November 28-án egy gyönyörű terhesség végén megszületett a kislányom, Bogi.

És itt kezdődik újra a történetünk.
Apával nagyon boldogok voltunk, Bogival együtt igazi család lettünk. De már a szülés utáni kontrollon tudtuk, hogy védekezés szóba sem jöhet, mert a kistesóval nem szeretnénk ennyit szenvedni. Nem sejtettük, hogy lehet még ennél is többet…
A mensim fél év után jött meg először, majd újra összevissza ciklusaim lettek, 14 hónapig szoptattam is, persze a tesó nem kopogtatott. Gyanúsan kezdett hullani a hajam, de annyira, hogy végül leültem a számítógéphez, az interneten utána nézni, mi okozhatja. Ekkor találtam rá a PCOS-portálra. Minden egyezett, fejbe vágott a tudat, hogy baj van. De mikor beszélni kezdtem róla, mindenki csak legyintett, hogy beképzelem.

Eztán sajnos olyan dolgok történtek velünk, amitől ez a problémám háttérbe szorult. 2008. tavaszán két rohamot követően két sürgős, veszélyes műtétet hajtottak végre rajtam. Ezért decemberig le kellett állnunk a babaprogrammal.
Az időt arra használtam fel, hogy kiismerjem a kusza ciklusaimat. Hőmérőztem, LH-teszteket vettem, amik furán többszörös peteérést mutattak egy ciklus alatt, miközben a vérzéseim több napos barnázással indultak és azzal is értek véget. Újra gyógyteázni kezdtem. És közben ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi is lehet a baj…
Neten kezdtem tovább kutakodni, és év végére már eléggé képben voltam.
Elmentem a nőgyógyászhoz, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Itt már kimondatott, hogy PCOS-s vagyok (mint utólag visszakerestem, már 2005-ben is ráírta az akkori dokim a papíromra, de nekem egy mukkot sem mondott).
A doki a műtét és a closty pártján volt, én viszont a metet szerettem volna. Nem jutottunk dűlőre.
Emlékszem Karácsony volt, mikor egy nagy beszélgetésünk során a párommal elhatároztuk, hogy ezt a betegségemet is legyőzzük, nekivágunk, és addig nem nyugszunk, míg metet nem kapok.
Sokat köszönhetek a páromnak, mert egyedül nem lett volna erőm szembeszállni a pcos-sel, gyakorlatilag a kezdeti lökést is ő adta meg, én legszívesebben a homokba dugtam volna a fejemet.
Elkezdtem diétázni, vettünk szobabiciklit, szereztem kecskeruta teát, rátaláltam a babanetes pco-s csajokra, akik rengeteget segítettek. És láss csodát! Egy kb. 60 napos ciklusom peteérést produkált! J
Nagyon lelkes voltam. Azonban az itteni endokrinológus röhögve küldött el, hogy nincs nekem semmi bajom, amúgy meg nem kell mindent összeolvasni a neten.
Más városban sikerült egy másik dokitól 1×500 mg Merckformint beszerezni. Majd pár hónapra rá már az MM-ben voltunk. Valódi kezelést kaptam, normális adag mettel, aminek a segítségével fogytam 14 kg-t, rövidültek a ciklusaim, lassan bizonyítható peteéréseim is voltak. Azonban a kistesó még mindig nem jelentkezett.
Az idő viszont egyre sürgetett, mert közeledett a gyes vége, és mennem kellett vissza dolgozni.
Az őszi kontroll után újra gyógyszeremelés következett, már 3×850-et szedtem.
És bár biztosak voltunk a jó eredményben, apa is elment vizsgálatra. Vagyis már tavasszal bejelentkezett, de csak őszre kapott időpontot. És ekkor jött a kellemetlen meglepetés, sajnos apa sem volt már rendben, alacsony lett a spermaszám, és visszértágulatot is találtak. Az andrológus vitaminkúrát, majd a műtétet javasolta. Ezt sikeresen el is végezték.
Ezután arra jutottunk, hogy eljött az idő, meddőségi központhoz fordulunk segítségért. Tapolcára kerültünk, vizsgálatok sora következett, majd decemberben megtörtént az első inszemináció.
28-án kellett tesztelnem, 27. éjjel szült meg a nővérem, úgy éreztem ez jel, és nincs más lehetőség, most én következem, de tévedtem, a teszt egycsíkos volt. Végig bőgtem az utat Tapolcáig. Egy fórumos barátnőm sms-e térített észhez, csak ennyit írt: „Menni kell tovább!” Megszállt az erő, megint láttam a fényt az alagút végén.
Újra nekifutottunk, azonban ezúttal sem jártunk sikerrel.
Aztán tettünk még egy utolsó kísérletet februárban, azért az utolsót, mert március 9-én már a szabadságaim is elfogytak és könyörtelenül várt a meló. Nem sok jóval kecsegtetett ez az inszem. Már csak 1 tüsző érett meg, az is lassan, az anyagleadás is döcögősen ment, majd az inszem után 1 héttel barnázni kezdtem, ami az utrogestan emelés hatasára sem múlt el, vérzésbe csapott át… összeomlottam, de még egyszer emeltem az adagon, és elmúlt a vérzés. Szép lassan lenyugodtam. A pénteki tapolcai tesztelésre nem mentem el. Vártam hétfőig.
ÉS akkor, ott reggel, egy hónap híján négy év után újra, 2010. március 1-én végre megint láthattam a zebracsíkos tesztet!!! Határtalanul boldogok voltunk, és egyszerre féltünk attól, hogy valami baj történhet. De minden szépen alakult, és 2010. november 10-én megszületett a kisfiam, Balázs.

Visszaolvasva szinte csak száraz felsorolásnak tűnik az életünk, pedig rengeteg fájdalom, kétségbeesés, kételkedés és összeomlások utáni újrakezdés, hit, akarat, szeretet és a mindennél erősebb baba utáni vágy kísért minket ezen az úton.

Most lassan 10 hónapos a fiam, védekezni nem védekezünk, mensizni nem mensizek, szoptatok, 4 hónapja megint szedem a metet, kiderült, hogy a párom is kezdő IR-es, így ő is metet kapott. Egyelőre várjuk a következő csodát… nagycsaládot szeretnénk!

Hálával és szeretettel gondolok mindazokra, akik segítettek abban, hogy most a két gyerekem szuszogást hallgathatom éjszakánként, hogy láthatom, mennyire szeretik egymást, és azt a csodálatos fényt a szemükben!!!
Köszönet a 2009-2010-es Babanet PCOS-fórumos lányoknak, akik ismeretlenül is a barátaim lettek, az MM-csapatának, Tapolcának és mindenek előtt a páromnak, akivel együtt küzdöttük végig ezt a korántsem könnyű időszakot.

Folyt.köv. ;)

Lucuzs

lucuzs

Newsletter Powered By : XYZScripts.com