Krisina története

Történetünk 2003 tavaszán kezdődött, amikor felkerestük egy meddőségi központot, mégpedig azért, mert már közel 4 éve éltünk együtt férjemmel, de még mindig nem jött össze a várva várt babásodás. Az első megbeszélés után elkezdődtek a vizsgálatok, melynek eredményeképpen körülbelül 2 hónap múlva kiderült, hogy nekem van egy anyagcserezavaron alapuló betegségem. Ez a betegség a policisztás petefészek szindróma, és a női meddőség okai közül az elsők között szerepel. Sajnos általában akkor derül ki, amikor már hónapok óta nem sikerül a teherbe esés. Ami a legrosszabb, hogy a betegség megállapítása nem egyszerű, mivel a tünetek nagyon sokfélék lehetnek, de ha a kb 10 tünetből három együtt áll, akkor bizonyos a PCOS. Ha felismerik, akkor elkezdik a hormonok adagolását, és még így is nehezen jön össze a baba, illetve ha összejön nagyon gyakori a vetélés, a baba elvesztése.

Amikor kiderült, hogy nálam fennáll ez a hormonális elváltozás, rögtön meg is nyugtattak, hogy inszeminációval vagy lombik módszerrel hamarosan sikerülhet, amire már nagyon régen vártunk. Egyszóval elhúzták előttünk a mézesmadzagot, ami után mi örömmel kaptunk.

Elkezdtük az inszeminációkat. Az első injekciót pontosan anyák napján kaptam meg. Akkor úgy gondoltam, hogy ez egy jó ómen lesz, de sajnos nem így történt. Ismét negatív teszt lett az eredmény. “Szerencsére” az inszeminációnál nem kell hónapokat kihagyni két próbálkozás között, így ismét elkezdtük az injekciókat. Megint negatív teszt lett az eredmény. Ekkor már kezdtem nagyon befordulni és egyre inkább úrrá lett rajtam a pesszimizmus, valamint az, hogy még az is előfordulhat, hogy nekem soha nem lehet gyermekem.

Ahogy teltek a napok, hetek egyre inkább kétségbeestem, és már szinte csak ezzel tudtam foglalkozni. Kutattam az Interneten és igyekeztem mindent kideríteni a betegségemről. Akkor szembesültem vele, hogy a PCOS egy jelenleg gyógyíthatatlan betegség, aminek következtében több kis ciszta található a petefészekben, és a szövődményei között van pl. a meddőség, a petefészek rák, 2 típusú cukorbetegség.

Azt hiszem az volt az a pillanat, amikor megállj parancsoltam magamnak. Ez így nem mehet tovább, nekem igenis lesz gyermekem. Elkezdtük a lombik programot, és egész végig azt mondtam magamnak, hogy most ennek sikerülnie kell. A beültetés után persze voltak negatív gondolataim, de akkor, igyekeztem elkergetni őket és csak arra voltam hajlandó gondolni, hogy én már most gyermeket várok. Persze ebben nagy segítségemre volt a férjem is, aki mindig mellettem állt és sokszor ő öntött belém lelket az optimizmusával. A beültetést követő 7. napon, ami mellesleg nagyon, nagyon korai, elmentem tesztet venni. És ami utána történt, nagyon nehéz szavakba önteni. Csak néztem a második csíkot a teszten, amit még soha nem láttam, pedig csináltam már párat (pár százat) életemben. Szóval csak néztem egészen addig, amíg már semmit nem láttam a könnyektől. Legszívesebben azonnal hazahívtam volna a férjemet, de nem tehettem, mert egyrészt, megígértem neki, hogy nem csinálok tesztet, másrészt, mert vidéken volt, és csak késő este ért haza. Alig bírtam kivárni, hogy hazaérjen és elmondhassam neki a hírt. Nehéz volt elmondani, mert ha elmondom, akkor megbántom, hiszen megígértem, hogy nem csinálok tesztet, ugyanakkor nem bírtam magamban sem tartani. Miután megtudta, megegyeztünk, hogy még nem biztos semmi, majd ha a Tanár úr is kimondja, akkor leszünk csak biztosak az eredményben. Nagyon lassan jött el az a 11. nap amikor egy vérvételből megtudjuk, hogy sikerült-e a beültetés. Soha nem felejtem el, ami akkor lezajlott a Tanár úr irodájában. Megkérdezte, hogy jól érzem e magam. Mondtam, hogy nagyon nem. Erre ő azt felelte, hogy pedig jól kellene, mert hogy sikerült. És olyan jól, hogy nem lehet tudni, hogy 2 vagy 3 baba lakik odabent.

Mindig is szerettünk volna ikreket, bár a háromtól kicsit megijedtünk, de nagyon boldogok voltunk. Az első ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy 2 babánk lesz, és még a szívdobogásukat is láttam. Nagyon boldogok voltunk, még könyvet is vettem, ami az ikrekről szólt. Amikor a harmadik ultrahang vizsgálatra mentünk sajnos kiderült, hogy az egyik babának nincs szívhangja. Nagyon elkeseredtünk emiatt, de akkor már csak arra tudtam gondolni, hogy csak annak az egy babának ne legyen most már semmi baja. A terhességem tökéletes volt. Minden úgy történt, ahogy a nagy könyvben meg van írva, kivéve a kellemetlenségeket, mert abból szinte semmi sem volt. Lassan elérkezett a várva várt szülés ideje. Apás szülés volt, és teljesen komplikáció mentesen a kórházba érkezésünktől számított 6 óra múlva, hajnali 5 órakor megszületett Máté 3350 grammal és 56 centivel, 10/10es apgar tesztel. Egyszóval teljesen tökéletesen. Ami azóta is tart, ugyanis természetesen a mi kisfiúnk a legtökéletesebb az egész világon! :)

Mikor Máté másfél éves lett, belekezdtünk a kistesó projektbe. Sajnos nálam nem jött be, hogy a szülés után rendeződnek a hormonális problémák és a kistesó összejön “hagyományos” módszerrel is. Sőt, még romlott is a helyzet, ugyanis egy ciszta miatt eltávolították az egyik petevezetékemet. Ezzel az így is csekély esélyünk 50%-kal romlott. Tavaly decemberben kezdtük el a lombikozást (azaz kb egy éve) egy fagyasztott embrió beültetéssel. Fagyasztott embrióink még az első sikeres lombik stimulációból maradtak. Sajnos ezek az embriók nem maradtak velünk.

Két hónap múlva elkezdtük a gyógyszeres stimulációt. Sajnos a PCOS egyik veszélye a túlstimulálás, ami akár életveszélyes állapot is lehet. Körülbelül 20 napig kaptam az injekciókat, ami akkor nagyon megviselt lelkileg. Most már tudom, hogy azért, mert a túlstimuláció miatt nagyon megugrottak a hormonszintjeim, majdnem 4000-es ösztradiol szintet mértek. Csoda, hogy nem lett semmi bajom. Lényeg, hogy a petesejt leszívás előtt 2 nappal leállították a stimulációt, így a befektetett energiánk, reményünk, és nem kevés pénzünk (kb 250 e ft) odalett. Kaptam egy gyógyszert, amit szednem kellett 20 napig és utána újrakezdtük az injekciókat. Itt már eljutottunk a beültetésig, de sajnos a hat petesejtből csak 2 termékenyült meg. Körülbelül 6 tesztet csináltam, de sajnos mind negatív lett. Viszont a 11 napra már nagyon jól tudtam odaképzelni csíkot ahol nem is volt. A vérvétel is igazolta, hogy nem sikerült ez a beültetés sem, de még mindig bíztam benne egészen addig, amíg a 30. napon már nem volt miben reménykedni.

A következő hónapban nem jött meg a menstruációm. Egy hét késés után elmentem egy nőgyógyászhoz, aki egyébként főorvos. Közölte velem az ultrahang vizsgálat után, hogy bizony nagyon úgy néz ki, hogy terhes vagyok. Sajnos képet nem tudott adni a babáról, de nekem is megmutatta a monitoron. Zokogva rohantam haza, és alig bírtam elmondani a férjemnek, hogy mi történt. Mikor megkérdezte, hogy akkor miért sírok, akkor mondtam neki, hogy azért mert nem hiszem el, és, hogy biztosan nem igaz. Természetesen a Tanár úr is igazolta a feltevésemet, miszerint nem vagyok terhes. Ekkor már nagyon belefáradtam testileg lelkileg ebbe a tortúrába. Csak az vigasztalt, hogy már van egy gyermekünk és ha lehet még jobban értékeltünk/értékelünk minden vele eltöltött percet.

A következő hónapokban igyekeztem lelkileg összeszedni magam, és elvégeztettem még pár vizsgálatot a PCOS-sal kapcsolatban. Rengeteget segített nekem a Nők Lapján lévő PCOS fórum. Nagyon sok mindenről itt hallottam először és a lányok nagyon rendesek, mindenben segítenek akár fizikai problémáról, akár lelki gondokról legyen szó. Terheléses vércukor vizsgálatból kiderült, hogy gondok vannak az inzulinommal, amire szednem kell egy gyógyszert, amit tulajdonképpen a 2. típusú cukorbeteg szednek, de nagyon jó eredményeket értek el vele PCOS-ban is. Én úgy jutottam be a cukorbeteg ambulanciára, hogy kértem egy beutalót a körzeti orvosomtól a diabétesz szakrendelőbe, terheléses inzulin vizsgálatra. Így kiderült, hogy inzulin rezisztenciám van. Bár érdekes módon a doki azt írta a papíromra, hogy nincs IR-em, de mivel gyermeket szeretnénk és a metformin ebben segíthet, felírja a gyógyszert. Mások szerint (orvosok, Norka és a többiek) viszont ez egyértelmű IR.

Most 2 napja kezdtük el a metformint, egyelőre kis adagokban szedem. Pár nap múlva kezdjük el az injekciókat a következő lombikhoz, és ha minden jól megy, körülbelül karácsonyra fog kiderülni, hogy lesz e pozitív teszt a karácsonyfa alatt vagy sem. Nagyon remélem, hogy én is beszámolhatok a metformin jótékony hatásáról.

Most így visszagondolva, hogy ha már a legelején, akkor, ott a meddőségi központban megemlítik a terheléses vizsgálatot, és már akkor kiderült volna az IR, hamarabb elkezdem a gyógyszert szedni, és lehetséges, hogy spontán teherbeestem volna, mint itt sokan, nem lett volna szükség annyi hormonális sokkra a szervezetem ellen. Lehet, hogy nem lett volna cisztám sem, és így megmaradt volna a petevezetékem is. Most, hogy már csak egy petevezetékem van, és a férjemnek is van egy visszatérő bakteriális fertőzése, elkezdjük a lombikot, de szomorú bele gondolni, hogy ez lehetett volna másképpen is.

Mindenesetre még mindig szerencsésnek érzem magam, mert tudom, hogy PCOS-m van és megtaláltam rá a megfelelő kezelést is. Arról nem is beszélve, hogy elsőre sikerült a lombik és nem vetéltem el, mert akár az is megtörténhetett volna. Ha most sikerül a kistesó projekt minimum a 20. hétig szedni fogom és szedni is kell a metformint, hogy megakadályozzuk a vetélést.

Newsletter Powered By : XYZScripts.com