KIR története (folytatás)

…Előzmények ITT.

2007 áprilisában egy gyors, könnyű és gyönyörű szülés után, találkoztunk Tibor fiúnkkal és mi voltunk a világ legboldogabb emberkék.  Ezt az érzést a világ minden lakójának kívánom!

Ám tudtuk, hogy testvért akarunk, aki nem biztos, hogy simán fog jönni, ezért elejét vettük a dolgoknak és 2008 januárjában meglátogattam a Mens Mentis-t. Nem akartam tovább öngyógyítani, ez így is elég meredek volt.  Megkaptam a met-adagomat, immár papírom is volt róla. Igen ám, de már volt egy gyerekem és a diétát sokkal lazábbra fogtam, a mozgással pedig meg voltam győződve, hogy elég a napi hordozás, játszóterezés, babázás.

Sajnos a laborértékeim nem javultak, és nem voltam hajlandó bevallani magamnak, h a diétán nem lehet, nem érdemes spórolni. Még nagyobb met-adagot kaptam: reggel 1000, délben 850, este ismét 1000 mg-os tablettát. Közben a pajzsmirígy is romlani kezdett, arra is gyógyszert kellett kezdenem szedni. Mit mondjak: a lelkivilágomnak egyáltalán nem tett jót. És közben lejárt a 2 éves gyesem, sőt, kis cselezéssel 2 év és 4 hónap lett belőle, de az is lejárt. A számításaim, miszerint egyben lehúzok négy évet, nem jöttek be. Visszamentem dolgozni, de erősen fekete lelkivilággal. 2009 nyarán megint meglátogattam a MM-beli orvosomat. A fejét csóválta erősen, amikor ráállított a mérlegre. 57 kg-t mutatott, pedig szerinte 62-nek kellene lennem mindimum (lásd BMI alsó határa). Mert a médiában sugárzott „nádszálkisasszony” divat… hát enyhén szólva sem az „egészséges” csajokról szól, csak persze erről nem nagyon beszél senki. „Áh, könnyű neked, mert nem hízol.” Igen, könnyű, erősen könnyű…

Dietetikushoz nem mentem, és ez az, amit ma másképp csinálnék: ott kezdenék! a dietetikusnál! A dokitól kaptam pár tippet a „hízókúrához”. Csak azért nem árulom el ezeket a tippeket, mert ma már tudjuk, h a diétának egyénre szabottnak kell lennie. Míg a környezetem röhögött és irígykedett, h engem hízókúrára fogtak, én kézzel-lábbal-körömmel kapaszkodtam minden dekába. És valahogy feltornáztam magam 60-61 kg-ra.

2009 decemberében elfogyott a cérnám. Összefoglaltam magamban: A fiúnkra sok évet vártunk, de abból a helyes diagnózis és helyes kezelés csak 4-5 hónap volt. Most azt gondoltam, h tudom már a cselt és 2 éve, igen, 2008 januárjától, pontsan 2 éve, hogy metformin és pajzsmirígy-bogyó mellett próbálkozunk. És mégsem. Mindig azt szerettem volna, hogy a gyerekeim között kicsi legyen a korkülönbség, most meg tessék, a fiam közelít a 3 évhez és sehol semmi. A tünetek visszahúzódtak: nem volt pattanás, aránylag pontos, 28-30 napos ciklusok, nem volt zsíros a hajam, felszedtem pár kg-t, majdnem elértem a bűvös 62-es számot! De terhesség nem akart és nem akart létrejönni. Az is igaz, hogy az életünk elég zsúfolt volt akkoriban, mindketten dolgoztunk, a gyereket oviba hordtuk, stb… Persze a lelkiismeretem is jelzett keményen, h „nem keseregni! aki nem diétázik rendesen, az csak vállalja a következményeket!”

Nagy elkeseredésemben hoztam egy nagy döntést:

Én elhagyom az összes pirulát, diétát, mindent. Egy kerek ciklus szünetet tartok. Aztán amikor újra megjön a mensim, akkor előlről kezdem a pirulaszedést, a diétát, és mellette hormonokat nézetek, nődokihoz megyek UH-ra, tüszőlesőre, stbstb. Így, dec. 14-én, a mensi megjövetelekor mindent abbahagytam. Persze aki már tudja, h mit csinál szervezetében az a rengeteg cukor, az akkor is kerüli, amikor éppen nem diétázik. Összevetve a táplálkozásomat a „pcos diagnózisa előtti sötét idők”-et és az ekkori időszakot, volt különbség, de a helyes diétától midenesetre távol álltam. Akkor következett Karácsony, Szilveszter, amikor amúgy is rengeteg a dolga mindenkinek. Tudtam, hogy január 10 körül megjön újra a mensim és akkor aztán! Akkor elkezdem újra a piruláim szedését, megyek 3. napi vérvételre, később nődokihoz… Egyre lelkesebben vártam, h végre megjöjjön, h újúlt erőkkel ismét csinálni tudjam! Na, de január 10 körül, a 27-28-dik cn-on nem jött meg, hanem valami nagyon egyértelmű peteérés tüneteket produkáltam. Mondtam is duzzogva a férjemnek, h ilyen nincsen, ez nem létezik, hónapok óta pontos a mensim, nem értem, h mik ezek a tünetek, nem hiszek nekik! A férjem meg emlékeztetett: „azt mondtad, nem törődsz vele, amíg meg nem jön, akkor tarts ki és ne törődj vele.”

Próbáltam én nem törődni… de nem volt az egyszerű. A mellem feszülni kezdett, éjszaka pisilni kezdtem járni, ilyenformán szentül meg voltam győződve, hogy sikerült: állapotos vagyok! Megfeledkezve a régi fogadalmamról, miszerint a 40-dik napig nem tesztelek, ellőttem egy tesztet, minek lett beton egyetlenegy csíkja. Annyira nem hittem, h egész napi bőgés után másnap újra teszteltem. És az is beton egyetlen egy csíkos lett. Akkor nem értettem semmit. Bőgtem nagyokat, nem értettem, h miért van az, hogy szentül meg vagyok győződve, h terhes vagyok, (feszülő mellek, éjszakai pisilés, puffadt has, hullafáradtság), és a tesztek mégsem mutatják, ezek szerint mégsem vagyok… Ma már tudom azt, h túl hamar teszteltem! A foganás után 12-14 napnak el kell telnie, hogy a teszt kimutassa.  Na de akkor nagyon elsötétedett minden és csak bőgtem és rinyáltam és vártam, hogy megjöjjön, hogy tudjak újra nekifogni a dolgomnak.

Eljött a 40. ciklusnap, (ami a 13. dpo-val esett egybe). Szó szerint ezeket gondoltam: „a fene akar még egy egycsíkos tesztet látni, bele is halnék. De muszáj teszteljek Duphastonszedés előtt, mert ha egy ezrelék esély is van rá, h mégis terhes vagyok, akkor nehogy bedobjam a Duphaston-cselt. Szépen lepisiltem a tesztet, otthagytam a fürdőszobában, kimentem reggelizni. Reggeli után nagy morcosan küldtem a férjemet: „légyszi menj, s azt az egycsíkos tesztet dobd ki, mert nem akarom látni”. Férj visszakiabál a fürdőből: „akkor is dobjam ki, ha nem csak egy csíkja van?”

No, ezek történtek 2010 január utolsó napjaiban. És októberben megszületett Judit lányunk, Tibor kishúga.

Szeretnék itt megállni kis konklúziólevonásra: szent meggyőződésem, hogy a kezelésnek van egy negyedik pillére is. Ez pedig a psziché! Nem tudom, hogy erre odafigyelünk-e eléggé? Mert igen, számoljuk a CH-kat, a pulzusszámot edzés közben, óramű pontossággal kapkodjuk a pirulát, de mit gondolunk? Ha mindezt teherként éljük meg, akkor nem biztos, hogy bejön a várt hatás. Aki „csak” fogyni akar, vagy „csak” egészségét szeretné megőrizni, annak is fontos, h pozitív legyen. Javasolom minden PCOS-es társamnak, hogy ezt a 3 elemet ne görcsösen csináljuk, ne erről szóljon a napunk, az életünk! Eleinte természetesen bele kell jönni és nehéz, meg kell tanulni, stb. De ha már rutin lett, akkor mi a fene: ne sajnáljuk magunkat! Pozitív hozzáállással, bizalommal, elvárással… fel a fejjel!
Utólag úgy magyarázom ezt a megfoganást, hogy: ha az ember elhagyja egy hónapra a gyógyszerszedést, az nem megy ki a szervezetéből egy éjszaka alatt. A tökéletes diétánál pedig lehet, h többet ér egy elég jó diéta és hozzá egy vidám, boldog nő!

És el ne felejtsem, hogy ez tkp. az én történetem lenne, nem a másé. Folytatom:
Férjjel megbeszéljük, h védekezni nincsen amiért. Szeretnénk harmadik gyereket, tényleg szeretnénk. Az elmúlt 10-12 év tapasztalata azt mutatja, h akkor lesz harmadik, ha előlről kezdjük a gyógyszerezést, diétát, stbstb. De nem védekezünk, mert ha véletlenül jönne a pocaklakó, hát ne mi álljunk az útjában. De hát ki gondolta komolyan, h egy pcos-s nő, elég kemény inzulinrezisztenciával, aki igény szerint szoptat, aki nem szed semmiféle gyógyszert, aki a diétáját is úgy tartja, ahogy két kicsigyerek mellett lehet… Tehát egyésegyáltalán nem tűnt úgy, hogy nekünk bármi ellen is védekezni kellene.

A lányka 11 és fél hónapos lett, amikor megjött a szülés utáni első menstruációm, aztán rá vagy 45 napra a második. De hát a szoptatás, a kezeletlen pcos, az éjszakai szoptatások… értettem is, hogy ez most így lesz, amíg újra nem kezdem el az előírt életmódot folytatni.
Aztán egyszercsak iszonyúan fájni kezdtek a mellbimbóim szoptatás közben. Amit gondoltam: „mindenki azt mondja, h nem fáj a szoptatás, amikor foga nő a babának, lám az enyémnek most nő az első foga (kb 14 hós ovlt akkor) és mégis fáj.”

Minden este 9 után úgy elaludtam a gyerekekkel, h reggelig mozdulni is alig bírtam. Amit gondoltam: „múlt héten kicsit éjszakáztam, mert volt valami netes dolgom, lám, vénülök, vagy mi a szösz, h egy kis éjszakázástól ennyire kikészülök?”

Éjszakánként elkezdtem kijárni a WC-re. Amit gondoltam: „mivan? még alig jöttek el a hidegek, máris felfáztam”.

Egyre jobban szúrta az orromat a lányom pisis pelusának a bűze. Amit gondoltam: „amióta többfélét eszik, nemcsak a kaki büdösebb, de a pisika is.”
Tulajdonképpen ezer terhességi tünetem volt, de mindenikre megvolt a magyarázatom. Mígnem egyik reggeli után megkergettem a rókát. Akkor kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelben és elkezdtem azon gondolkodni, h mikor is menstruálhattam utoljára? (Mert egy pcos-es, szoptatós anyuka, aki hulla fáradt a sok éjszakázástól, az nem biztos, h számolja a mensiket.) Kiderült, h vagy 8 v 9 hete lehetett. Összeraktam a puzzle-t, vásároltam még aznap egy tesztet, de a kipróbáláshoz lelki erőt keleltt gyűjtenem. Megvártam a reggelt. Háááát, két olyan vastag csík lett rá, hogy csak lestem ki a fejemből. Mutatom a férjemnek, az meg röhögőgörcsöt kapott…

A pánik, h milyen kicsi korkülönbség lesz a 2 kisebbik között, (1 év 10 hó) kb 2 napig tartott. Aztán a harmadik naptól már kezdődött a boldogság. Egyre erősödött, egyre jobban élveztem a helyzetet. De éppen közeledtek a téli ünnepek, így nem értem rá dokihoz menni. Januárban meg a dokim ment el síelni. Így a 12. héten értem el hozzá. Az első UH-n már nyaki redőt mértek… J
Holnapra vagyok kiírva. Zsuzsa még a pocakban… Nagyon várjuk.

Newsletter Powered By : XYZScripts.com