HennaHanna története

Mindenek előtt köszönetet kell mondanom azoknak, akik létrehozták ezt a PCOS-os weboldalt, mert hihetetlen sokat segített nekem a helyes út megtalálásában és abban, hogy hosszú évek szélmalomharca után anya lehessek. Nem utolsó sorban köszönetet mondok azoknak is, akik leírták igaz történeteiket, hiszen –bár olykor-olykor megkönnyeztem az írásokat, de – erőt adtak a folytatáshoz és ahhoz, hogy nem adhatom fel. Íme az én történetem:

13 éves koromban jött meg először a mensim, sima ügy volt. Az első igen, az sima ügy volt, de azután sehol semmi. Évekig. Maximum kicsi barnázás 18 éves koromig, amely akár egy hónapig is eltartott, de ciklus sohasem. Emellett alkalmanként gyötrelmes fájdalommal járó, iszonyatos vérzésekkel tarkított 5-10 napjaim voltak nagyjából 40-60 naponta, vagy akár fél év múlva. Csoda hogy a vérveszteségtől még szuszogtam. Szégyen, nem szégyen, ekkor még féltem a nőgyógyászati vizsgálatoktól, a szívem majd kiugrott a helyéből a rendelőben és nem igazán voltam zavaromban összeszedett. Problémámra az orvos „természetesen” fogamzásgátlót javasolt, mondván: majd az helyrehoz és úgysem akarok még gyereket. Nos, a túrót hozott helyre, de akkor még fiatal voltam, nem foglalkoztam az utódlással. És olykor kicsit nem is bántam, hogy évente csak néhányszor kellett a menzeszemmel bajlódnom. Ugyanakkor utáltam is a hetekig tartó barnás folyásokat, mert sem strandra, sem uszodába nem mehettem emiatt. Csak szégyenkeztem folyton. Mondanom sem kell, hogy az én időmben még nem nagyon voltak tamponok, forradalmi újításnak számítottak a betétek is és egyátalán, tabu volt ez a téma.

1992-ben (19 évesen) megismerkedtem a későbbi férjemmel, onnantól kezdve nem volt fogamzásgátlás, csak alkalmanként, de gyógyszert csak egy-két hónapig szedtem. Időközben aztán teltek-múltak az évek, 1996-ban összeházasodtunk és hiába hanyagoltuk a fogamzásgátlást immár négy éve, mégsem lettem terhes. Akkortájt már elkezdtem komolyabban nőgyógyászhoz járni segítségért, időközben két petevezeték-átfúváson és egy laparoszkópiás műtéten lettem túl. Ez utóbbi alkalmával mindkét petefészkemet draneálták, mondván, ettől majd rendeződik a ciklusom. A mai eszemmel már nem vágnék bele ebbe a felesleges és csonkító beavatkozásba, hiszen egyetlen percre és hónapra sem rendeződött a ciklusom. Közben a prolaktinom a normál érték százszorosát mutatta, nőgyógyászom azt gondolta, hogy jóindulatú hipofízis-daganatom van, ezért azonnal MR-vizsgálatra utalt. Szerencsére a sejtése nem igazolódott be, de a ciklusom magától nem rendeződött a későbbiekben sem. Illetve csak Bromocriptint kaptam napi egyet, hogy legalább a prolaktinomat fogjuk vissza, de nem ért semmit. A későbbiekben megemelt, napi 2×1-es adagtól pedig nagyon rosszul voltam.
Folyamatosan fogyókúráztam, diétáztam több-kevesebb sikerrel, de ha leadtam 10 kg-t, tizenöt jött vissza. Ekkortájt egyszer pakolásztam az iratok között és a laparoszkópiás zárójelentésem akadt a kezembe. A legalján látom, hogy a következő mondat szerepel: „PCO Syndromára utaló cisztikus képletek mindkét petefészken.” Szöget ütött a fejembe, hogy a kórházban senki nem mondta, hogy mi ez és mivel járhat, azt meg pláne, hogy ez lehet a meddőségem oka. Nem gondoltam, hogy erre nekem kellett volna rákérdeznem. Azt gondoltam a lelet kiadásakor, hogy ez valami speciális orvosi szöveg, ami nem tartozik rám, nem pedig a diagnózis!

Ezt követően saját elhatározásból kerestem endokrinológust, aki az egyik vidéki egyetem nagynevű tudósa (nevet nem említenék), aki rám nézett, majd a kopaszodó halántékomról, a pókhasamról és a jellegzetes pattanásokról az arcomon – még a leleteim megtekintése előtt – ránézésre megmondta, hogy PCOS-os vagyok. Mégis hárított a gyógyszeres és bárminemű segítségnyújtástól (ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy a metformin létezik!) és 2004-ben szteroidokat javasolt nekem. Mondanom sem kell, hogy hárítottam és nem szedtem be azokat. Oda sem mentem többé. Aztán bejelentkeztem az egyik – hozzánk legközelebb eső vidéki – meddőségi központba. Az első lombikbaba-programomra többtíz hormon-vérvételi eredménnyel a zsebemben érkeztem. De sajnos a beavatkozás előtt itt csak LH-t, FSH-t és prolaktint néztek a 3. napon. Ez azért is érdekes, mert ha volt egyátalán vérzésem, annak sohasem tudtam megállapítani a pontos időpontját, mert már napokkal előtte barnás folyásom volt, így ez lehetetlen volt. Nem túl sok stimulálással, de végül is a protokoll végére 3 tüszőm lett csupán, melyből kettőt tudtak leszívni és amelyek közül mindkettő meg is termékenyült, így vissza is kaphattam mindkettő praeembriómat. De gondolom, hogy a többi hormonom a feje tetején állt, és csak a méhnyálkahártya vastagságát nézték – naná, hogy nem sikerült a próbálkozás. Túl sok hormont nem mert az orvos adni az „előéletem” miatt: Lakóhelyem helyi kórházában az akkori orvosom egy alkalommal annyira túlstimulált, hogy az életem forgott veszélyben. Tele voltam vízzel, mikor kórházba kerültem a petefészkeim nagyobbak lettek, mint egy-egy alma és kis híján megcsavarodtak a vezetők. Mostmár tudom, hogy az orvosom türelmetlen volt. Clostilbegyt-tel kezdtünk, majd naponta, kétnaponta nyomatta belém a Fostimon injekciókat, majd utasítására belőttem magamnak a Coraghon tüszőrepesztőt.,, Mondanom sem kell, elszálltak a petefészkeim… No meg néhány havi fizetésünk is… Egy hetes kórházi tartózkodás lett belőle, minden osztályos orvos a „csodámra” járt, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti nyúlt. De szerencsém volt, igaz, hosszú ideig tartott, de felépültem.
Teltek a hónapok, évek, mire végre összegyűlt a pénzünk arra, hogy számítógépet vehessünk itthonra. Újabb 1-2 év és lehetőség nyílt az internet bevezetésére is. Rögtön elkezdtem a meddőségem okát kutatni sorra és döbbenten olvastam mások kálváriáját. Ezrek jártak-járnak ugyanabban a cipőben, mint én és hatalmas betűkkel lebegett a szemem előtt a bűvös szó: METFORMIN! Tudtam, hittem, hogy a megoldás ebben rejlik és csak ez segít. Többszáz cikket, tanulmányt, fórumot, publikációt elolvastam és már tudtam, hogy ez lesz a megoldás – no meg a diéta mozgással vegyítve. 120 ezres nagyvárosban élek, azt gondoltam, hogy ekkora településen már tudnak és akarnak is segíteni, de mindenhol csak falakba ütközbem: Belgyógász nőgyógyászhoz küldött, nőgyógyász endokrinológushoz, ő pedig diabetológiára és ez kezdődött elölről, mert sajnos mindenki csak hárított és a lombikkezelést javasolta, illetve a haját tépte, mikor végső elkeseredésemben már bepróbálkoztam a metforminnal! SENKI nem akart partner lenni! Persze, ekkor már értettem miért, hiszen már tisztában voltam a metformin-felírás jogi hátterével is. Mint mondtam: elég sok cikket elolvastam pro és kontra.
Időközben bejelentkeztem a Bp-i Kaáli Intézetbe az egyik nőgyógyászhoz, aki endokrinológiával is foglalkozik a második lombikos kezelés elkezdése érdekében is és ő simán felírta nekem. Illetve már előtte itt is (2007-ben) találtam a városban egy nőgyógyász orvost, aki „ex has” 4-5-7 ezerért hajlandó volt a magánrendelőjében. Persze, mert akkor már UH-t is csinált, csak tudnám, minek. Így többet lehet kérni?! Persze nem tisztem mások ócsárolása.

Az internetes böngészésnek hála, 2007. januárjában kezdtem el szedni a Merckformint, először egy hétig 1×850 mg-ot. Igaz, akkor még 87 kg voltam. Aztán áttértem a 2×850 mg-ra, amit 2008. októberéig használtam. Lelkemre kötötte az meddőségi központ orvosa, hogy fogyjak le legalább 70 kg-ra. De a gyógyszer ebben is segített, igaz, elkezdtem a 90 napos diétát is. Nem tornáztam, de futottam, bicajoztam, sétáltam, így a nyár elejére már 72-73 kiló lettem. Egyedül az motivált, hogy tudtam, éreztem, hogy lesz valamikor egy kisbabám. Annyira hittem a metforminban!

Közben a Kaáliba jártam Bp-re folyamatos UH-kontrollra, hiszen így láttuk, használ-e egyátalán a metformin. Az orvosom párhuzamosan előjegyzett a második lombikra, amire több, mint fél évet kellett volna várnom. De elmondta azt is, hogy véleménye szerint a megoldás nem ebben rejlik, hanem abban, hogy fogyjak le 70 kg-ra és a MERCKFORMIN+inszemináció kombinációja lesz a megoldás kulcsa. 2007. októberben nem sikerült a próbálkozás – talán akkor még nem fejtette ki megfelelő hatását a metformin -, de 2008. februárjában a második inszemináció már igen. A metformin mellett, 73 kg-san, 1×2,5 mg Bromocriptinnel és minimális Merional-os stimulálással három tüsző lett, melyből mindhárom ott landolt a méhemben és az ultrahang legnagyobb megdöbbenésemre három petezsák volt látható. Milyen érdekes, hogy akkortájt rengeteget túlóráztam és csak „becsületből” mentünk el a férjemmel a második inszeminációra. Túl akartam lenni rajta, mert titkon mégiscsak a lombikban bíztam annak ellenére, hogy az inszeminációt helyezte az orvos előtérbe.
De örömünkbe üröm is vegyült, mert kiújult a foggyökér-cisztám is (amit decemberben megműtöttek, hogy tiszta lappal indulhassak a lombiknak). Így az inszemináció előtt újabb aknára léptem. Gyulladással a szervezetemben vágtam neki a dolognak. Természtesen kikértem a fogorvosom és egy szájsebész véleményét is, ők mindketten azt javasolták, vágjak bele. És engem – akkor már a hosszú évek még hosszabb hiábavalóságai után – nem érdekelt semmi, úgy voltam ezzel, hogy legyünk már túl rajta, ezzel is telik az idő: a nyári lombikra vártam és csak abban láttam újabb esélyt. De Istennek hála, jól döntöttem, hogy nem halasztottam el ezt a lehetőséget!

Nagyképűség nélkül állítom és azt gondolom, a saját utánajárásomnak és ennek a budapesti orvosnak köszönhetem a csíkos tesztet. Illetve talán annak is, hogy az első találkozáskor már éreztem, hogy ő lesz a segítőm, hiszen annyira higgadt, nyugodt, de határozott és bizalmat árasztó tekintete volt. Így is lett. A három zsákból az egyik sajnos csak biokémiai terhesség volt, a másik kettő megtermékenyült és fejlődésnek indult.
Sajnos a 10. hét egyik éjjelén iszonyatos vérzéssel kórházba kerültem és kiderült, hogy az üres petezsák alatt egy hatalmas haematoma alakult ki. A vérzés miatt a CVS-t nem lehetett elvégezni. A heamatomás vérzés miatt több, mint egy hétig voltam kórházban, de csak pihenést javasoltak, valamint Rutascorbint és progeszteron-pótlást. Sajnos ma még nincs erre gyógymód. Bíztam a jó szerencsémben, hiszen akkor már éreztem, sőt tudtam, hogy 16 évnyi hajcihő után ez az utolsó esélyem. Sajnos egy hét múlva kiderült, hogy a két megmaradt baba közül az egyik beteg, a kis teste telis-tele volt cisztákkal és a nyaki redője is vastagabb volt a normális értéknél, ezért felajánlották az amniocentézis (magzatvíz-mintavétel) és a szelektív terhességmeszakítás lehetőségét is – de természetesen ehhez el kellett múlnia a vérzésnek. Szerencsére az egészséges baba tapadt meg jó helyen, a beteg baba lent volt, közel a méhszájhoz. Hatalmas dilemma volt, hogyan döntsünk, hiszen ha beteg is, mégiscsak élet. És gondolnom kellett az egészségesnek látszó kistestvérre is. Iszonyatos örlődések közepette teltek-múltak a hetek, és míg véreztem, volt időm gondolkodni, hiszen addig nem lehetett megcsinálni a mintavételt, amíg a vérzés fennállt. Aztán a természet? Sors? Vagy odafenn valaki? A mai napig sem tudom, de meghozta a döntést helyettünk és a beteg baba sajnos a 16-17. héten örökre elaludt a hasamban. Iszonyatos volt hallani az ultrahangos orvostól, hogy már nem mutat életjelet és a koponyacsontjai is összecsúsztak. Minden vizsgálatnál összeszorult szívvel vártam, vajon mi zajlik odabenn, van e még a harmadik babának esélye, szívhangja… De a harmadik kis “bandita” jóképűnek tűnt az UH-n. A haematoma 18 hetesen szívódott fel véglegesen, majd ismét törhettem a buksim, vajon mi lehet a helyes döntés: ismét hatalmas dilemma volt számomra a történtek miatt, hogy belevágjak-e a magzatvíz-mintavételbe, hiszen annak esélye, hogy beteg a másik baba is, a leleteim alapján 1:300 arányú volt (a másik beteg baba miatt természetesen nem tudtak megfelelő diagnózist felállítani az AFP-ből, vérből, hiszen fals képet adott), annak esélye viszont, hogy a beszúrás miatt veszítem el a babámat, százból kettő! Ez nagyon rossz arány, így hosszas őrlődés után mégis a vizsgálat elvégzése mellett döntöttünk. Az eredményekre a hosszas sejttenyésztés miatt több, mint 4 hetet kellett várnunk, így már a 23. héten kaptuk a jó hírt, hogy ez az egyetlen kis falatka kisember a kitenyésztett kromoszómák szerint teljesen egészséges.

A diabetológus javaslatára a 2×850 mg Merckformint a 37. héten kezdtem elhagyni felesével, minden héten fél szemmel kevesebbet kellett volna használnom. A babánk viszont megtréfált bennünket: pontosan három héttel hamarabb bújt ki. Hajnalban kedződtek a fájások, vidékről (90 km) mentünk a fővárosba, mert ott volt fogadott nőgyógyászom 20 perces fájásokkal szálltunk be az autóba, mire egy óra múlva a kórházhoz értünk, már ötperces fájásaim voltak. Így fájdalomcsillapítás nélkül sima hüvelyi szüléssel a reggeli órákban 2710 g-mal és 51 cm-rel megszületett a gyönyörű és oly régen várt kisfiunk.

Osztom azok véleményét, akik szerint szedni kell a metformint a terhességben! A terhességem előrehaladtával teljesen megoszlottak a vélemények és teljesen ellentmondásosak voltak a gyógyszer továbbszedését, illetve abbahagyását illetően. Egyikük már koraterhességben az elhagyást javasolta, míg más a 12. hétig támogatta, de olyan orvos is volt, aki félidőig, javasolta. A helyi nőgyógyász, akit végül otthagytam végig, de csökkentett dózisban. A genetikus pedig a haját tépte és hárított. Nem akarok én perelni senkit, de szerintem eltitkolni sem szabad. Sajnos fel kellett kötnöm a gatyaszárat is, mert némelyik dokitól aztán kaptam fejmosást, hideget és meleget is.
Bár én teljesen laikus vagyok, de véleményem szerint, ha 12 hétig valamilyen orvosi támogatással szedi a kismama (amíg kialakul ugyebár a magzat mindene) akkor teljesen logikátlan lenne egyik napról a másikra elhagyni a kezelést.

Sajnos a tejmirigyeim nem alakultak ki megfelelő módon, így a baba nem tudott szopni, csak nagyon keveset. De bőszen és harcos kitartással napi rendszerességgel fejtem a tejet és üvegből tápláltuk a kicsit. Így is nagyjából 5 hónapos koráig anyatejjel tudtam táplálni. Kisfiunk ma már 10 hónapos, imádja a főzeléket és husit.

A szoptatás-fejés időszakában nem használtam metformint, meg is lett az eredménye: a terhesség alatt a metforminnal 12 kg-t híztam, melyből a szülés után 2 héttel már nem volt rajtam egyetlen deka sem, most viszont 10 hónap alatt 23! kg-t híztam. A napokban kezdek diétázi ismét, mert a fogyókúra ugyebár mindig hétfőn, elsején, és január elsején kezdődik… J

Elnézést a litániáért, denem tudtam rövidebben leírni. Remélem, segítettem, vagy legalább tanulságként szolgálhat az én mélaságom és halogatásom, mert immár 36 vagyok.

Newsletter Powered By : XYZScripts.com