Norka története

2003-at írtunk, év elejét. Hirtelen indíttatással eldobtam magamtól a fogamzásgátló tablettát: “Babát akarok!” A párommal majdnem elfelejtettem megbeszélni, aznap este ült a fürdőkádban, mikor közöltem vele az elhatározásomat, hogy most már tényleg ideje a tettek mezejére lépni! Veszekedett velem, de ha tudta volna, hogy nem fog azonnal beesni a gólya!

A tabletta elhagyása után 2 hónapig nem menstruáltam. Gondoltam, hogy késni fog, no de ennyire? Teszteltem. Utána megint teszteltem. Sehol semmi. A pattanások, mint kis virágok elkezdtek nyílni a hátamon, a vállamon, az államon mindenhol. Úgy néztem ki, mint egy tinédzser. Aztán elkezdődött valami kis pecsételés, amitől megijedtem, ezért rohantam az orvoshoz. A Schöpf-Mérei kórház rendelésén kötöttem ki, ahol meg sem vizsgáltak, hanem azonnal felírták nekem a Norcolut tablettát, és nem mondtak semmit. Ijesztő volt egy kicsit…

A nyáron ajánlásra felkerestem egy kispesti orvost, aki azt mondta magáról, hogy meddőségi specialista. Pici, rossz képfelbontású hasi ultrahangos gépe volt a magánrendelésén (otthon), és hőmérőzős görbét kért. Nem ijedt meg attól, hogy egyáltalán nem menstruálok. Először kikezelt egy petefészek gyulladást. (?) Utána adott Duphaston tablettát, hogy szedjem be a ciklus 16. napjától (milyen ciklus?), de valahogy csak beszedtem, és lám lett tőle mensim. De azt nem tudtam még akkor, hogy ez semmit nem jelent, illetve tanakodtam, hogy akkor ez most milyen menstruáció. Ezt eljátszottuk még egy ciklusban (nem UH-zott meg), és akkor elkezdtem töprengeni azon, mitől lesz így nekem peteérésem, ha valószínűleg nincsen nekem. Rákérdeztem az orvosnál, azt mondta, semmi probléma (?), a következő ciklus elejére ad nekem Clostyt, attól lesz. Nagyon örültem. Nos, beszedtem a Clostyt, elmentem az UHra a 13. napon hozzá, és egy 16 mm-es tüszőt látott. Azt mondta, ez meg fog repedni, kezdjem szedni a Duphastont 3 nap múlva. A hőgörbémből ekkor már láttam, hogy bizony nem repedt meg, mert csak minimálisan emelkedett meg a hőm, a bevitt progeszteron hatására. A következő ciklus elején (ez már a 4. hónap volt) már kétszeres mennyiségű, napi 2*2 Clostyt szedetett velem (mégis sejtett valamit az orvos?), rosszul voltam tőle, villództak a fények, beremegett a retinám, fájt a fejem. A következő UH-n egy 11 és 13 mm-es tüszőt látott a doki, meg több picit, amire azt mondta, hogy “abból lesznek a következő hónapokban a tüszők”. Nem ismerte fel a policisztás petefészket, és ami még durvább, hogy azt kérte: másnap (!) adassam be a tüszőrepesztő injekciót, amit felírt. Tehát “meddőségi orvos” létére azzal sem volt tisztában, hogy mekkora az érett tüsző. Otthagytam nála addigra összesen közel 60 ezer Ft-ot.

Következő hónapban már a Szabolcs utcai klinika meddőségijében landoltam. Addigra már sejtettem, az Internetes utánaolvasásom eredményeként, hogy PCOS-om lehet. A meddőségin a kivizsgálás valóban profi volt, mert 5 hét alatt mindent megnéztek, végigkövettek egy ciklust, hormonprofil készült, petevezeték-átjárhatóságit néztek, spermaképet vizsgáltak. A 2003-as követelményeknek megfelelően. Nem lepődtem meg a diagnózison: PCOS és bal oldali petevezető-elzáródás. A kezelő orvos leültetett és azt mondta: “Nézze asszonyom, sikeresebb lesz az inszeminációhoz való stimulálás, ha egyfelől a laparoszkópiával megnyitjuk a petevezetőjét, másfelől bemetszéseket csinálunk a petefészkein.” Csak kapkodtam a fejemet. Inszemináció? Stimulálás? Laparoszkópia? Feltettem egy bátortalan kérdést, hogy muszáj-e ez a műtét, a válasz határozott igen volt. Mit tudtam én, hogy lehetne másképp is! Fogalmam nem volt az egészről. Gyorsan elkezdtem bújni megint az Internetet, és próbáltam győzködni magam, hogy a laparoszkópia az egy humán eljárás (3 pici seb a hason), és utána akár spontán is teherbe eshetek! Persze, az kissé furcsa volt nekem, hogy tulajdonképpen egyetlen egy hormonos stimulációt nem próbáltunk meg előtte… 2004 januárjában befeküdtem a műtétre. Látszólag minden úgy ment, mint a karikacsapás, és azt is közölték velem még aznap, hogy mindkét oldalról átjárhatóvá sikerült tenni. Boldog voltam. Az örömömre viszont egy sötét gyanú árnyéka vetült. Amikor az orvosom a magánrendelésére hívott vissza varratszedésre (és a markát is tartotta), akkor elmondta, hogy “tulajdonképpen volt egy kis gyulladás a jobb petefészke körül, de nem volt vészes, megcsináltuk a műtétet”. Tavasszal nemhogy spontán peteérésem nem lett, de a három hormonos stimulációs ciklus során igen rendesen nyomatták belém az injekciókat, hogy egyáltalán legyen. A petefészkeim ugyanolyan cisztásak maradtak, és az inszeminációk is sikertelenek voltak, holott volt olyan, amikor 4 érett tüszőm volt. Kezdtem elkeseredni. A negyedik stimuláció abszolút sikertelen volt, kifáradtam testileg lelkileg, nem reagáltam a hormonokra. Ekkor jött a nyár, nem foglalkoztam a dologgal. Talán a hormonok és műtét hatására, nem tudni, de volt 1 spontán ciklusom, peteéréssel – és ennyi.

2004 őszén úgy mentem vissza a klinikára, hogy szeretném, ha újra néznének hormonprofilt és inzulinszintet is. Megmondom őszintén, trükköztem. Ekkor már tudtam az inzulinrezisztenciáról és a PCOS-sal való összefüggéséről. Azt is tudtam, hogy az ottani protokoll szerint, csak akkor nézik meg a terheléses inzulinszintet, ha az éhgyomri is magas. No, nem mentem éhgyomorral (tejeskávét ittam előtte 1,5 órával), visszahívtak, hogy baj van az inzulinszintemmel (az “éhgyomri” 24 volt). Megismételték a mérést, és a terheléses eredményen már látszott, hogy igazolódott a sejtésem. Behívott az orvosom, és közölte – az ő szavaival -, hogy “rejtett cukorbetegség lehet a háttérben”. Feszülten vártam, hogy mit fog erre mondani. Mit mondott volna? Semmit sem mondott. “Jöjjön vissza a ciklus elején, hogy nekikezdjünk a 4. inszeminációnak.” Közöltem vele, hogy intézetet szeretnék váltani, mert nekem túl messze esik a klinika, nem tudom megoldani a délelőtti bejárkálást (tényleg új munkahelyem volt). Feltett szándékom volt, hogy a Kaáli Intézetbe megyek. Egyrészt tudtam, hogy az egyik sorstársam innen szerzett metformint, és belülről piszkált ez a dolog, hogy talán mégis meg kellene ezt próbálni. Másrészt egy másik sorstársam 3 szintén sikertelen inszem után lombikozni kezdett ott, és én is késztetést éreztem, hogy mindegy, hogyan, de haladjunk előre…

Nem igazán láttam tisztán. A növekvő ismereteim ellenére, a türelmetlenségem is egyre inkább nőtt. Azt tudtam, hogy a Szabolcs utcában nem maradhatok, mert újat nem tudnak nekem mutatni. Végül a Kaális konzultáción, októberben, az új orvosom nem teketóriázott sokat: egyből a lombikot javasolta. Se nem láttam, se nem hallottam. Megmondom őszintén: az a mondata, hogy karácsonyra terhes lehetek, elvakított. Pedig voltak figyelmeztető jelek. Figyelnem kellett volna arra, hogy akkor, 2 héten belül, a lombikozó ismerősömnek sikertelen lett a kezelése, viszont rá pár napon belül a metforminozó ismerős pozitívat tesztelt – teljesen spontán lett terhes, álmában sem gondolta volna – mi sem. Az első lombikra november-decemberben került sor, végeredmény: alacsony HCG a beültetést követő 13. napon, amely gyorsan elkezdett emelkedni. Igazából reménykedni sem maradt azonban időm, mert a pozitív hírt követő napon már elkezdődött a pecsételgetés, amely egész héten át tartott, végül UH-n sem volt látható a petezsák, amikor már kellett volna. Iszonyúan letörtem. A doki közölte, hogy ez biokémiai terhesség, valami elindult csak nem fejlődött tovább. Szenteste előtti napon éppen az ajándékokat csomagoltam, amikor spontán elvetéltem, hiába nem volt UH-n látható nyoma a babának, mégiscsak egyértelmű volt a dolog… Karácsony másnapján egy éjszaka éles, erős fájdalom sugárzott ki a bal oldalamba, nem tudtam mire vélni a dolgot. Ez nem ismétlődött meg, viszont a vérzés nem akart múlni. A két ünnep között síeltünk Ausztriában, amikor lesiklás között sokszor éreztem ezt a bizonyos szúró fájdalmat. A szex határos volt a lehetetlenséggel, annyira feszített valami. Sápadttá váltam, mert akkor már 2. hete vérezgettem folyamatosan. Azt gondoltam, hogy cisztám van. Január 4-én reggel már eluntam a dolgot, mert akkor már 3 hete véreztem majdnem, és amúgy is terveztük, hogy betelefonálunk a Kaáliba, amikor löketszerűen, hevesebben kezdtem el vérezni. Az orvosom ijedten berendelt az intézetbe, ahol kiderült, hogy a HCG szint még mindig magas, és a bal oldali petevezetőben csaknem 2*2 cm-es képlet látható (vérömleny volt). Diagnózis: méhenkívüli terhesség, amely azonban már elhalóban volt. A következő hetet a Szabolcs utcai klinikán töltöttem, ahol megfigyelés alatt álltam. Semmit nem csináltak velem, de megvárták, míg a képlet magától felszívódik és az esetleges életveszély lehetősége nem áll fent tovább. Ekkor már tudtam, hogy szimultán terhességem lehetett, tehát a méhen belül és kívül is megtapadt egy-egy embrió, de bent a feje tetejére állhatott minden, nem maradtak életben.

Kicsit kiborultam, hiszen terhes lehettem volna. Ott volt még a 3 hónap szünet, ami kötelezően betartandó. Nem tudtam, mit csináljak. Visszamentem a Kaáliba, és elővettem a rezisztenciámat igazoló leletet és metformint kértem. Úgy gondoltam, hogy ezzel csak erősítem az alapokat a következő futamhoz. Napi 1500 mg Adimetet kaptam, a teljes adagot márciusban értem el. Áprilisban viszont már kezdtem az új stimulációt. Meg kell mondanom, elszálltak a petefészkeim. Az első UH alkalmával 20-nál több növekvő tüszőt számolt össze az orvosom. Továbbmentünk, de éreztem, hogy ebből nem sok jó lesz. Így is lett: közel 30 tüszőt érleltem, azonban számszerűen csak 3 érett petesejtet sikerült leszívni, a legtöbb tüsző üres volt. Enyhén hiperstimulált is lettem. A folytatás akár szép is lehetett volna: 5 nappal később 2 gyönyörű blasztociszta állapotú embriót kaptam vissza. Ennek ellenére, 12 nappal később bár lett egy nagyon halvány pozitív tesztem, túl alacsony volt a HCG szint ahhoz, hogy terhességben reménykedni lehetett volna. Ez csak egy biokémiai terhesség volt, valóban.

Úgy éreztem ezután, nincs tovább. Azt mondják, a legtöbb párnál a 3. sikertelen próbálkozást követően áll be a holtpont. Én már a második után a szakadékba zuhantam. Hiszen visszatekintettem az elmúlt másfél évre, és mit láttam? Rohanást, orvosváltást, stimulációkat, műtétet, kórházat, altatásokat, vetélést kudarc kudarc hátán. Sok volt. Kiborultam. 2005 nyarán semmi mást nem csináltam, csak nyalogattam a sebeimet és pszichológushoz jártam. Nem érdekelt a babaprojekt. Illetve érdekelt, de azt éreztem, hogy nem akarom tovább így csinálni. Én ezt nem bírom. A legnagyobb baj az volt: nem hittem már ezekben a módszerekben. Barbárnak éreztem és testet-lelket ölőnek. Egyfolytában arra gondoltam: istenem, csak 1 jó petém volna! Akkor aztán jöhetne a baba. Miért lombikozom én? A pszichológus biztatására eldöntöttem, hogy engedek a belső hangnak és rávezetem arra a férjemet, hogy fogadjunk inkább örökbe gyermeket. Ha meg a vér szerinti baba is jönni akar, egyszer majd csak úgyis jön. De másképpen nem fogok megnyugodni. A férjem kis győzködés után belement a dologba. De volt egy kemény feltétele, éppen az, amit én a legkevésbé akartam: amíg várunk az öribabára, addig még próbáljak meg 1-2 lombikot. Ha nem sikerül, akkor rendben, jöjjön az öribaba. Hát nem voltunk egy hullámhosszon, de kénytelen voltam elfogadni a feltételeit. Csak arra tudtam gondolni, hogy lesz kisbabám. Közben szorgosan szedtem a metformint, és nem is figyeltem oda, hogy apró lépésekben, de javulok. Ugyanis a nyár folyamán két spontán ciklusom is volt, igaz, meglehetősen hosszúak. De mivel néha hőmérőztem, tudtam, hogy volt peteérés is. Halványan bizakodtam.

Visszamentünk 2005 augusztusában a Kaáliba, azzal párhuzamosan, hogy jelentkeztünk a Tegyeszhez az eljárás megindítása végett. A Kaális orvosom nem kis megdöbbenésemre azt mondta: az előzmények ismeretében indokoltnak tartja, hogy mielőtt beleugrunk a 3. körbe, újra szétnézzenek bent laparoszkópiával. Nagyon berzenkedtem már minden ilyen kínzás ellen, de kötött az ígéret. Egy héttel később már a műtőasztalon voltam. S kiderült, hogy kisebb összenövések voltak bent a hasfal és a méh között, a jobb oldali petevezető átjárhatatlan és megnyithatatlan. Feltételezhetően gyulladás következtében történtek ezek a szövődmények; amit tudtak, a 2 órás beavatkozás alatt rendbe tettek. Felsejlett bennem, hogy mit mondott nekem 2004 januárjában a Szabolcs utcai orvos: “Volt egy kis gyulladás bent, de megcsináltuk a műtétet.” Lehet, hogy több kárt okoztak nekem, mint hasznot? ez már soha nem fog kiderülni.

A műtét után újra Kaális konzultáció, ahol megállapodtunk abban, hogy úgynevezett hosszú protokollt csinálunk ezentúl, hogy amelynek feltétele, hogy spontán peteérés előzze meg a stimulációt, amely a ciklus 21. napján kezdődik előkészítő injekciókkal. Mivel nekem spontán peteérés bajosan volt, az orvosom javasolta, hogy a menzesz meghozatala után a ciklus elején Clostyt szedjek. 50%-os esélyt adott, hogy arra reagálni fogok abban a ciklusban. Hát a metformin, úgy tűnik, ekkora már hatott. Mikor visszamentem a 11. napon tüszőlesőbe, ott virított egy 24 mm-es érett tüsző. Két évvel korábban kétszeres adagra sem reagáltam sehogy! Kaptam repesztő injekciót, s pontosan a 6 éves évfordulónk napján voltunk együtt a férjemmel:) A történethez még hozzátartozik, hogy a tüszőcske az átjárhatatlan oldali petefészekben nőtt, ezért az esélytelenek teljes nyugalmával tekintettem a közeledő lombik elé. Sőt, a 21. naptól már el is kezdtem magam szurkálni az előkészítő injekcióval. Éppen az esedékes mensi előtt 3-4 nappal az örökbefogadó tanfolyamot csináltuk, amikor arra figyelt fel a férjem, hogy türelmetlenül várom az ebédidőt és a vacsorát, örökké éhes vagyok és nagyon álmos. Meg is kérdezte viccelődve: “Csak nem vagy terhes?” Az igazság az, hogy én is feltűntem saját magamnak. Elővettem az addigra már rég poros hőmérőt, és reggelente megmértem a hőmet. Igen-igen magas értékeket mutatott. A mensi napján pedig még feljebb kúszott a hő: 37,3 volt. Kimentem a WC-be, a szívem a torkomban dobogott, és azt hajtogattam magamban: “Micsoda hülyeség, micsoda hülyeség.” Remegő kézzel felbontottam a Medilab csomagolását és belemártottam a tesztcsíkot a pisis pohárba. Feltűnt a kontrollcsík:) aztán rá másodpercre, mint a cseppfátyolos égen a halvány szivárvány, előderengett bátortalanul a tesztcsík is. Terhes voltam.

Bogi a csupa hatos dátumon, 2006 június 6-án jött világra, betöltött 38. hétre, egy felejthetetlenül szép szülés után. A terhességemmel különösebb probléma nem volt, bár feltehetően a cukorproblémák miatt lehetett sok magzatvizem szinte állandó jelleggel, és sokszor elég alacsony cukorértékeket produkáltam. Nagyon kellett figyelnem az étkezésemre, hogy ne legyek rosszul.

Jelenleg szoptatok, de az Adimet már ott figyel a polcomon – szándékomban áll tovább szedni, hiszen tudom már így a gyötrelmes út végén, hogy ezzel a segítséggel különösebb hókuszpókusz nélkül is megadathat nekünk a legnagyobb csoda!

… A történet folytatódik ! (KATT)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com