Egy testvérpár sikersztorija

Delfinlányzó története

Nem kezdeném a történetet Ádám és Évától, merthogy nem is gyanítottam, nekem bármi bajom lehet nőgyógyászatilag. 3 évig próbálkoztunk a teherbeeséssel, több – de inkább kevesebb – sikerrel, végül kiderült, hogy konkrétan mi okozta nálam a problémát (merthogy a párom, hála égnek, egészségesnek bizonyult).

29 éves voltam, amikor a kedvesemmel (most már férjemmel) eldöntöttük, hogy jöhet a baba. Gondoltam pikk-pakk teherbe esem. Fél év várakozás után volt is egy halvány pozitív tesztem, de ahogy jött az öröm, úgy hamar tovaszállt az. Nem bánkódtam annyira, naivan gondoltam, megint terhes leszek. Eltelt néhány hónap és nem történt semmi. Nőgyógyászomhoz fordultam, aki hormonvizsgálatra küldött. Bár az eredményeket nem láttam, ő az alacsony progeszteron szinttel nem volt elégedett, így kaptam clostybegytet, amivel sikerült peteérést serkentenie. Sajnos azonban a hormonkezelések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményemet.

Aztán 2 hónap után a vizsgaidőszak és költözködés közepette észrevettem, valami nem stimmel az addig normális ciklusommal. Bár az előző mensim megjött rendesen 30 napra, de az azt követő ciklus közepén elkezdtem vérezni (halványan). Testvérem tanácsára teszteltem, ami végül pozitív lett. Örültünk neki nagyon. Boldogságunk azonban nem tartott sokáig, mert UH-on nem láttak semmit. Még egy hetet kellett várni a következő UH-ig, amelyen szintén nem látott petezsákot az orvosom, annak ellenére, hogy kb. 5 teszt pozitívat mutatott. Azonnal, még aznap estére beutalt a kórházba, ahol megvizsgáltak, méhen kívüli terhesség gyanújával. 9 napot tartózkodtam bent, minden nap vettek vért, hogy a HCG szintet figyeljék, illetve UH-oztak. Ez utóbbin azonban a petezsák helyett két óriási, egyenként 10 cm-es cisztát is találtak. Így a laparoszkópiás műtétet nem úszhattam meg, főleg, miután kiderült a HCG szintem magas, de sajnos nem olyan mértékben növekszik, ahogy az kéne. A műtét során észrevették, hogy az egyik petevezetőben akadt el az embrió (kb. 7-8 hetes lehetett), amely egyben egy elhalt terhesség (talán ez volt a szerencse a szerencsétlenségben, hiszen ha növekedett volna, szétrepeszthette volna a petevezetőt, amely később belső vérzést idézhetett volna elő). Az orvosomnak hála sikerült megmentenie a petevezetőt (csak a végéből kellett lecsippentenie egy kis darabot) és a két cisztát is eltávolították.

Ez a méhen kívüli terhesség és a vele járó fizikai, lelki megpróbáltatások nagyon megviseltek, de szerencsére ott volt az én aranyos, drága párom, aki végig támogatott és segített túljutni a nehezén. Néhány hónap szünetet tartottunk babaprojekt terén, ami megjegyzem jót is tett. Összeházasodtunk egy csodálatos szigeten, dolgoztam és mellette továbbra is a főiskolán koptattam a padot. Közben „megejtettem” még egy HSG vizsgálatot is, amely megnyugtató eredménnyel zárult, mindkét petevezetőm átjárhatónak bizonyult.

Ősszel elkerültünk a Forgács intézetbe, mert azt gondoltam, hogy innentől kezdve meddőségi szakemberekre kell bíznunk magunkat. Ott is a peteérés hiányát állapították meg hormonvizsgálattal (nekem ez már nem volt újdonság, ugye), a férjem eredményei persze tökéletesek lettek (büszke is volt magára a drága). Öt inszeminációnk volt az intézményben, mindegyik sikertelenül végződött. Mivel külföldre költöztünk, úgy gondoltuk, megint pihentetjük a témát.

Aztán a testvérem révén elkeveredtem az egyik nlc-s fórumra (úgy is tudjátok, melyik az J), ahol utána olvastam annak, hogy a peteérés hiányát mi is okozhatja. Rádöbbentem, hogy nekem is valószínűleg ugyanaz a bajom, mint a húgomnak (Juditnak). Csupán abban különböztünk, hogy nekem volt rendszeres ciklusom és a petefészkeimben nem találtak apró cisztákat (viszont nekem sem volt peteérésem, csak menstruáltam!).

Kiderült egy terheléses inzulin és vércukor vérvétellel, hogy anyagcsere problémám van. Az inzulin rezisztenciáról addig nem is hallottam. 2007. novemberében kerültem Tűű doktor úrhoz (akinek borzasztóan sokat köszönhetek). Megnyugodtam, hogy végre „kézzel fogható” oka van annak, amiért nem esek teherbe (ha meg igen, akkor elveszítem a magzatot). Meforalt kellett szednem, napi 3×500-at, mellette CH diétát és a mozgást is komolyan vettem. Nem betegségként fogtam/fogom fel az egészet, hanem életmódváltásnak, hiszen egészséges táplálkozásról és sportolásról van szó. A TSH szint se volt megfelelő, így arra is kaptam gyógyszert.

Négy hónap alatt hihetetlen változás állt be nálam: lefogytam 8-9 kilót és áprilisban spontán összejött a kisbabónk, akit most a szívem alatt hordok, egy kis izgő-mozgó kisfiút. Jelenleg a 31. hétben vagyok és csodálatos, komplikációktól mentes terhességet tudhatok a magaménak. A gyógyszert már nem szedem, elegendő a diéta és a mozgás, ezeknek köszönhetően alig híztam valamit. December végére, január elejére várjuk a kis trónörökös érkezését. De már nagyon!!!! :) Én mindenkit, aki már régóta próbálkozik a teherbeeséssel, biztatnék arra, hogy menjen el egy ilyen kivizsgálásra, forduljon endokrinológushoz, aki segít a helyes utat megtalálni, hiszen az én példámból is látható, a meddőséget ilyen jellegű anyagcsere betegség is okozhatja. S talán így a felesleges hormonozástól, pénzkidobástól és időpocsékolástól kímélné meg magát minden hölgytársam. Hajrá mindenkinek!!!

Üdvözlettel:

Delfinke (2008. október 27.)

Nyúlúr, Judit 10  története

A problémám 16 éves koromban kezdődött, de akkor még nem is sejtettem, hogy mi lehet az oka a rendszertelen ciklusaimnak. Kaptam hát rá fogamzásgátló tablettát, amit 23 éves koromban hagytam abba, hogy férjemmel kisbabánk lehessen.

Eltelt egy teljes év a spontán próbálkozásokból, de gyakorlatilag nem is volt ciklusom. Először a gyógyszer mellékhatásának tudtam be sikertelenségünk okát. Majd nőgyógyászom tanácsára elkezdtem szedni a clostilbegyt gyógyszert, amitől bár voltak peteéréseim, de sajnos teherbe nem estem tőle. Végül ennek a kúrának egy túlstimuláció vetett véget, melyet egy laparoszkópiás beavatkozás követett a ciszták eltávolítása miatt. Az akkori orvosom valamit már sejthetett a PCOS betegségemről, de sajnos korai halála miatt ennek kivizsgálása abba is maradt.

Meddőségi centrumba kerültem (ahová magammal vittem az előző leleteket is, és talán ha nekik kitűnt volna, amit az én orvosom sejteni vélt, akkor nem lett volna még annyi sikertelen beavatkozásom), ahol 4 inszemináción estem túl. Az utolsó sajnos egy vetéléssel végződött.
Ezután egy másik intézményben még két inszemináción estem át, melyek végig sikertelennek bizonyultak.

Szerencsére rátaláltam egy fórumra, ahol a többiek – „miután sejteni vélték a diagnózisomat” – unszolására elmentem önköltséges alapon egy terheléses vércukor és inzulinmérésre. Ezzel az eredménnyel és még más hormonértékeimmel elmentem Tűű doktor úrhoz, aki IR-t és PCOS-t állapított meg. Végre megkezdődhetett az igazi kezelésem! A Meforálból napi 3×500 mg-ot kellett szednem, ekkor már 5 éve vártuk a mi kis babánkat. Összesen 13 kg fogytam le a gyógyszernek, a diétának és a mozgásnak köszönhetően. Már egy éve szedtem a Meforált és úgy döntöttem, hogy egy újabb meddőségi centrumban végre elindulhatnánk a lombikprogramban.

Sajnos azonban ezek a kezelések se voltak sikeresek, mert a petesejtek leszívásakor kiderült, hogy azok éretlenek.

Közben a nővéremnél (Delfinlányzó) is kiderült, hogy neki is ugyanez a baja, mint nekem és ezért nem jött neki se össze a baba. Ő is elkezdte a szükséges kezeléseket. Szépen lefogyott.

A szokásos kontrollra mentem Tűű doktor úrhoz, aki egy másik gyógyszert írt fel nekem, az Adimetet, amelyből napi 2×850 mg-ot kezdtem szedni, majd még egy fél tablettával bővítettük az adagot.

A nővéremnél közben kiderült, hogy pajzsmirigy alulműködése is van, ezért én is megcsináltattam az erre irányuló vizsgálatot. Kiderült, hogy van egy pici alulműködésem nekem is.

Kezelésünk megkezdődött ebben az ügyben is és bár egy hónap eltéréssel, de mindketten spontán teherbe is estünk.

Én jelenleg a 27. hétben vagyok, és nagyon várom már az én kis csodababám megszületését, aki kisfiú.

Üdvözlettel:

Nyúlúr, Judit 10 (2008. október 28.)

Newsletter Powered By : XYZScripts.com