Ebumbika története

Sziasztok! ebumbika vagyok. Normális, kiegyensúlyozott, boldog és mindig megfontolt nő – voltam azelőtt! Majd lett munkám, ami a hivatásom is, lett egy csodaférjem. Mindez addig állt fenn, mígnem gyermeket szerettünk volna….. Egy magába roskadt, dagadt, pénztelen, elmebeteg nulla lett belőlem, mígnem…..

Nem nevezhető általánosnak a mi történetünk, a „vége” sem, de úgy gondolom, hogy sok-sok, önmagában és a társában nem bízó embernek adhat reményt egy új jövevény és egy új jövő kialakítására!
2003-ban kezdődött a mi történetünk, ekkor ismerkedtünk meg a párommal, 2004 áprilisáig nem találkoztunk, majd elegem lett, hogy nem mer felhívni, így léptem én:) Ezt a „lépést” követően 2004. szeptemberében össze is házasodtunk:) Kapcsolatunk legelejétől téma volt a gyermekvállalás, nem védekeztünk már a kezdetektől!

2005. tavaszán nem is jött meg! Rettenetesen boldogok voltunk, pozitív terhességi teszt, irány az orvos! Semmi….. Ekkor kezdődött a mi kis kálváriánk….. Kivizsgálás nélkül, hónapról hónapra kaptam a Clostylbegytet, és láss csodát, vele együtt a plussz kilókat is! Gyakorlatilag 2 hónap alatt sikerült felszednem 30 kg-t, megijedtem nagyon. Vissza újból az orvoshoz. UH, semmi baj, várjunk csak! Aztán csak nem hagytam annyiban, mégiscsak nőből vagyok és a 40/42-es méretet felváltotta pár hónap alatt az 54-es!!!!! Az összes létező önbizalmam, önbecsülésem és mindenem romokban. Összesen 40 kg-t híztam, mikor az orvos, aki mellesleg a kollégám:), leordította a fejemet, hogy ne zabáljak annyit, akkor nem fogok hízni….. És mellesleg ha a férjem nem képes gyereket csinálni nekem, szóljak neki….. Itt volt az a pont, amikor felpattantam a vizsgáló asztalról és bevágtam magam mögött úgy az ajtót, hogy kiesett a rámából! Persze nem szóltam az uramnak, nehogy kárt csináljon az orvosban :)

Idő közben a barátnőm hónapok óta piszkált, hogy menjek már el a férjéhez, aki szintén nőgyógyász. De hisz nem megy el egy nő csak úgy a barátnője férjéhezJ Félretettem a büszkeségemet, végül beadtam a derekamat. Ekkor 2005. év végét írtunk. Kivizsgálás, vérvétel, UH, férjem is, én is. Férjem egészséges hál’ Istennek, mint a makk, de én….. Persze, megint a nő! Nem elég, hogy akkora voltam, mint egy bálna, még rúgjanak nyugodtan belém! DG: PCOS. Köszi! Elkezdtem gondolkodni, az én szüleimnek sem jött évekig össze a baba, aztán 8 év után én sikeredtem, engem érdemeltek, ez van:) Testvérem sosem született! Előkerestem hát édesanyám leleteit, amikre eddig nem is gondoltam! DG: Stein-Leventhal Syndroma, hupsz! Hogy miért kell mindig minden kórságnak új nevet adni:) Ő már nincs közöttünk, a cukorbetegség és annak következményei, amiket senki nem vett komolyan….. Új erővel álltam neki a jövőnek! Muszáj valamit tennünk, anyu sem hagyná, hogy én is arra a „sorsra” jussak!

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS, a diagnózissal párhuzamosan megkaptam a metformin-t is. Eleinte szenvedtem tőle, mint a kutya, de nem baj, gondoltam, ez fog nekem használni! Az első időkben úgy tűnt, nem használ, aztán vissza orvoshoz, leletek változatlanok, jöjjön hát a műtét. SENKINEK NEM JAVASLOM! 2006. januárjában kés alá feküdtem, onnan kezdve 2 hét kórház, 3 hét itthon majd fél évig, ugyanis valami begyulladt és folyamatos fájdalmam volt. 2X műtöttek, harmadjára nem engedtem! Cystácskáim visszajöttek, a műtét máig érthetetlen és elfogadhatatlan számomra! 2006 nyarán elkezdtük a meddőségi kalamajkát! Hááááááááááát! Senkinek, ezt sem….. 6 stimuláción, 2 inszemináción, kb. 1, 5 millió forint mínuszon voltunk túl, mikor sikerült, igen, sikerült! A sógornőm esküvőjén „jött meg”, pötyi 5-6 hetes lehetett….. Vége a világnak, az életünknek, kész!

Decemberben megbeszéltük, hogy új év, új kezdet, megyünk lombikozni, hátha! 2007. január: barátnőm férje meghalt….. Te jó ég! Most mi lesz velünk? Aztán milyen ember az ilyen, aki magára gondol, nem a másikra? Ekkorra már minden percünket, másodpercünket a gyerek-gyerek-gyerek uralta, a számolgatás, találgatás, minden „jóakarónktól” terhességi tesztet kaptunk ajándékba….. A fél utca tudta, mikor menstruálok, mikor siet haza a férjem, mindenki pajzán mosollyal előreengedte….. Kaptuk a hideg zuhanyt: ezt kell csinálni, azt kell csinálni, ne legyetek szerencsétlenek, stb….. Családunk sem támogatott, mindenkinél csak úgy potyogtak a gyerekek….. Hát tudjátok, amikor már a leszbikus párnak is gyereke születik….. ( félreértés ne essék, nincsenek előítéleteim, na de az elvek…..) Neeeeeeeeem! Befejeztük! Mindenki menjen a fenébe!

2007. tavaszán saját kézbe vettem az életünket! Felkerestem egy endokrinológust. Egy büdös bunkó volt! Az első alkalommal végigolvasta a leleteimet és kaján vigyorral jegyezte meg, hogy hogy lehet ennyi eszem, hogy egészségügyis létemre mindezt megengedtem! És a leleteimet lapozgatva sorról sorra elmondta, mikor, miért nem kerültem áldott állapotba! Zokogva jöttem ki! De hát, ki a franc gondolkodik, mikor azt a sok hülye gyógyszert kell megjegyezni, a 3. naptól az 5. napig, fejjel lefelé állva, gyertyaállás, meg 3 naponként, meg izomba, hasba, fejbe, mittomén! Labor. 2 hét nem telt el és érkezett postán a leletem, diagnózisom, teendőm. A PCOS mellé sikerült szereznem pajzsmirigy alulműködést is, ezt úgy adták bónuszba, habár nem tudják mai napig megmondani, mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojásJ A metformin mellé kaptam még egy bogyót, 169.-/100 db!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Én meg hitelbe húztam  magunkat a sok stimus cuccal, aminek semmi haszna nem volt!
A következő alkalmakkor mindig elmondta az endoki, mikor, mi fog történni a szervezetemmel, és így is lett. Kb. 1 év alatt sikerült visszafogynom a lánykori súlyomra, újból jöhetnek a 42-es ruhák! :)

Na jó! De egy nőnek nem lehet olyan könnyen bestoppolni a lelkét! Azért ne feledjük el, a cél a baba! Gyermeket szerettünk volna még  mindig! Átadhassunk a tudásunkat, ápolgathassuk, gondozhassuk, nevelgethessük, puszilgathassuk, simogathassuk :)

2008. júniusában elhatároztuk, ez így nem mehet tovább, alternatívák után nézünk. Jelentkeztünk egy örökbefogadási tanácsadónál. A részleteket inkább nem mesélném el, nem is tudom, így utólag megmondani, melyik sztori volt a nehezebb és melyik viselt meg bennünket jobban :)

Folyamatosan fogytam, virultam ki, csak az a fránya tüske bennünk, hogy szeretnénk szülővé válni, na, az nem múlott! 2010. januárjában jött egy telefonhívás, miszerint vár ránk egy kisfiú, érdekel-e? Hááááááát, hogy a fenébe ne érdekelne?????? Elmentünk, megnéztük, összehaverkodtunk, hazahoztuk, a mienk.

Most, hogy itthon vagyok a pici Tökivel, van időm végiggondolni eddigi életünket és a jövőnket is. Szedem a gyógyszereket és MA már a célunk Tökinek egy kistesó!  Higgyétek el, teljesen más, ha az ember feladja és rábízza magát „holmi” orvosokra, mint ha a kezébe veszi az irányítást és terveit nem szem elől feledve fordul egy új, kis élet felé! Töki a világ legcsodálatosabb teremtménye, nem adnánk soha senkinek!

Tudjátok azt szokták mondani, hogy szülni könnyű, felnevelni nehéz egy gyermeket! És nálunk, PCOS-oknál ez halmozottan jelenik meg, szülni is, felnevelni is nehéz! DE VAN KIÚT!

Nem harcolunk semmiért és semmi ellen már, Töki mindenkor felvidít! Ő a mi kisfiúnk!:-)

Üdvözlettel:

ebumbika

a kép illusztráció

a kép illusztráció

Newsletter Powered By : XYZScripts.com